Istenem, térdünket hajlítjük Előtted nyomorúságunkban, mert Te mindent elérhetetlennek tarthatsz. Istenem, térdünket hajlítjuk Előtted magányunkban, mert Te teljesen pusztává tehetnél minket.
Istenem, térdünket hajlítjuk Előtted elhagyatottságunkban és elveszettségünkben, mert Te teljesen magunkra hagyhatnál, bármilyen segítség, bármilyen vigasz, bármilyen garancia és egyetlen jog nélkül.
Ám, Istenem, éppen ezért térdünket hajlítjuk nyomorúságunk elmondhatatlan reménye előtt, magányunk elmondhatatlan reménye előtt, elveszettségünk elmondhatatlan reménye előtt. Mert Te megjövendölted ezt, és a Te szavad igazság: Te magad is el akarnál kerülni a nyomorúságban, egyedül akarnál lenni a magányban, egyedül akarnál lenni az elveszettségben! Te magad szeretnél minket ölelni nyomorúságban, magányban, elveszettségben. Te magad szeretnéd, hogy mi belőled születhessünk a Te testeddé, a Te templomoddá, a Te városoddá, a Te népeddé, a Te világoddá a nyomorúság, a magány és az elveszettség közepette! (…)
Istenem, szeretnénk a Te eljövetelének szent Adventjévé válni, … a Te szeretetedben, amely mindent megtehet, amely mindent elérhet, amely mindent ajándékoz.
(Erich Przywara SJ /1889–1972/, Korunk imái, 20; a második világháború idején)
