Blog

Ma ma mai munkafordítást a P. Radcliff OP másik meditációjáról, amely a szinodalitás szinódusának kezdetén hangzott el. A meditáció az otthonról szól, amely nemcsak…, hanem…

A szinódusra olyan reményekkel érkezünk, amelyek egymásnak ellentmondanak. Ez azonban nem feltétlenül jelenthet áthidalhatatlan akadályt. Amit összeköt minket, az az eucharisztikus remény, amely a karjaiban ölel – és ugyanakkor meghalad – mindent, amire vágyunk.

A feszültség másik forrása az Egyház otthonként való értelmezése, mert ebben nem mindig érünk egyet. Minden élőlénynek, ha prosperálni akar, szüksége van otthonra. A halaknak vízre, a madaraknak fészekre van szükségük. Otthon nélkül nem lehet élni. Csakhogy különböző kultúráknak különböző elképzeléseik vannak arról, hogy hogyan kellene kinéznie egy ilyen otthonnak. "Ázsia egy olyan ember képét kínálja, aki a ház küszöbén leveszi a papucsát, mint a megalázás jele, amellyel felkészülünk Isten és felebarátaink találkozására. Óceánia egy hajó képét hozza. Afrikában az Egyházat Isten családjaként mutatják be, amely képes minden különböző tagjának a tartozás és a meleg fogadás érzését nyújtani." (Instrumentum laboris, B 1.2). Mindezen képek azt mutatják, hogy szükségünk van egy helyre, ahol hazaiak vagyunk, ahol egyaránt fogadnak el minket és bátorítanak. Otthon lehetünk azok, akik vagyunk, ugyanakkor arra is bátorítanak minket, hogy többet adjunk magunkból. Az otthon az, ahol ismernek, szeretnek és védelmeznek, ugyanakkor arra is bátorítanak, hogy belemerüljünk a hit kalandjába.

A világ hajléktalansági válsággal küzd. Ha el akarjuk érni, először is meg kell újítanunk az Egyházat, mint közös otthonunkat. Kicsi bolygónkat kifosztjuk. Több mint 350 millió menekült mozgásba lépett, akik háború és erőszak elől menekülnek. Több ezer közülük, vágyaikban a haza után, a tengeren hal meg. Senki sem érezheti magát teljesen otthon, amíg ez meg nem változik. Még a gazdag országokban is milliók alszanak az utcán. A fiatalok gyakran nem engedhetik meg maguknak az otthont. És mindenütt szörnyű szellemi hajléktalanság terjed. A felkorbácsolt individualizmus, a család szétesése, az emberek közötti növekvő egyenlőtlenségek mindannyian olyan tsunamiként árasztanak el bennünket, amely a magányt hozzánk sodorja. Növekszik a öngyilkosságok száma, mert otthon, sem fizikai, sem szellemi értelemben, nem lehet élni. Szeretni annyit jelent, mint valakihez elmenni otthonába.

Mit taníthat nekünk a Jézus színeváltozása a hazánkról? Mit tanulhatunk az Egyházban és rombolt világunkban? Jézus a legközelebbi barátait félretolja, hogy közösen élvezzék a bensőséges pillanatokat. E három ember vele lesz Getsemánéban is. A közeli kör, akikkel Jézus a legjobban otthon érzi magát. A hegyen megengedi, hogy meglássák dicsőségét, és Péter szeretné, ha ez a pillanat megállna: "Mester, jó nekünk itt lennünk! Három sátrat építünk: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek." (Lk 9,33). Eljött, és azt akarja, hogy ez a bensőséges pillanat ne érjen véget.

Akkor hall egy apa hangját. "Íme, őt hallgassátok!" Le kell ereszkedniük a hegyről és Jeruzsálembe kell menniük. Nem tudják, mi vár rájuk. Szétszórva és az ország minden tájára elküldve fognak tanúskodni a legigazibb otthonunkról, Isten Királyságáról. A színeváltozás eseményét kétféleképpen is értelmezhetjük otthonnak: mint a Jézussal való bensőséges közelséget a hegyen, és mint a hívást az örök, végleges otthonunkba, Isten Királyságába, ahová mindannyian tartozunk.

Az Egyház otthonként való különböző értelmezése ma is megoszt minket. Egyesek számára az Egyház otthona a hagyományos szokások és vallásosság, a struktúra és nyelv, az ősök öröksége által van meghatározva. Az Egyház a hely, ahol felnőttünk és amelyet szeretünk, és ez tiszta keresztény identitást ad nekünk. Mások számára viszont a mai Egyház nem tűnik biztonságos otthonnak. Kizáró közösségnek tapasztalják, amely sok embert a perifériára szorít: nőket, elváltakat és újraházasodottakat. Néhányan azt mondják, hogy az Egyház túl nyugati, túl eurócentrikus. Az Instrumentum laboris említi azokat is, akik homoszexuális vagy többnejű kapcsolatokban élnek. Mindannyian megújult Egyházat kívánnak, amelyben teljes mértékben otthon éreznék magukat, elismerve, fogadva és biztonságban.

Az elképzelés, hogy mindenki üdvözölve van és elfogadva van attól függetlenül, hogy milyenek, az Egyház identitásának megsemmisítéseként élhet meg néhányan. Ahogy a 19. századi angol dalban hangzik: "ha mindenki valaki, akkor senki sem senki" (1), azaz "ha mindenki valaki, akkor senki sem senki". Ezek az emberek úgy vélik, hogy az identitás határokat igényel. De a keresztény identitás belső lényege a nyitottság. Ferenc pápa azt mondja: "Az Egyháznak az Atya házává kell válnia, mindig nyitva álló ajtókkal... ahol mindenki helyet kap, teljes problémáival. És hogy szembe nézzen azokkal, akik úgy érzik, szükségük van arra, hogy újra elinduljanak a hit útján." (2)

Ez a feszültség mindig jelen volt hitünk gyökereiben. Mióta Ábrahám elhagyta Úr városát. A régi törvény folyamatos feszültségben tartja a két elemet: Egyrészt a választott nép, Isten választott népe gondolata, az az identitás, amelyet tisztelettel őrzünk. De a másik oldalon ott van a univerzalitás gondolata, a nyitottság minden nép felé, az az identitás, amely még mindig vár arra, hogy kiderüljön.

A keresztény identitás egyszerre ismert és ismeretlen. Valami, ami szilárdan meghatározott, és ugyanakkor valami, amit keresni kell. Ahogy Szent János mondja: "Szeretteim, már most Isten gyermekei vagyunk. De hogy mik leszünk, még nem nyilvánvaló. De tudjuk, hogy amikor ő megjelenik, hasonlóak leszünk hozzá, és ezért meglátjuk őt olyannak, amilyen." (1 Jn 3,2). Tudjuk, kik vagyunk, de még nem tudjuk, kik leszünk.

Néhányunk számára a keresztény identitás elsősorban meghatározott; az Egyház az, amit ismerünk és szeretünk. Mások számára a keresztény identitás mindig bizonyos értelemben ideiglenes, a Királyságunk horizontján fekszik, ahol minden határunk elmúlik. Mindkettő szükséges! Ha csak arra helyezzük a hangsúlyt, hogy identitásunk szilárdan meghatározott, hogy csak ennek alapján van helye a katolikus hitnek, kockáztatjuk, hogy szektává válunk. Ha viszont csak a felfedezetlen identitás kalandos keresésére összpontosítunk, fennáll a veszély, hogy homályos Jézusi mozgalommá válunk. De az Egyház a Kristusban az egész emberiség egységének jele és szentsége (LG 1), mert magába foglalja a kettőt. Lakunk a hegyen és már most ízelítünk a dicsőségből. Ugyanakkor Jeruzsálem felé haladunk, az Egyház első szinódusának helyére.

Hogyan kellene megélnünk ezt a szükséges feszültséget? Minden teológia a feszültségből fakad, amely kifeszíti a íjat, hogy kilője a nyilat. Ugyanez a feszültség rejtőzik János evangéliumának magjában. Isten otthont teremt bennünk: "Aki szeret engem, megőrzi az én igémet, és az én Atyám meg fogja szeretni őt, és elmegyünk hozzá, és náluk leszünk." (Jn 14,23). De Jézus azt is megígéri, hogy otthonunk Istenben lesz: "Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondanék nektek, hogy elmegyek, hogy helyet készítsek nektek?" (Jn 14,2).

Amikor az Egyházra, mint otthonra gondolunk, egyesek elsősorban Istenre gondolnak, aki otthon jön hozzánk, mások pedig arra, hogy haza tartanak Istenhez. Mindkét csoportnak igaza van. A szimpátiáinkba vonjuk be azokat is, akik másképp gondolkodnak. Kedves számunkra a hegyen lévő bensőséges magány, de egyben lefelé is haladunk, és Jeruzsálem felé tartunk, mint vándorok, akiknek nincs hol lehajtaniuk a fejüket. "Ezt hallgassátok!"

Először is, Isten velünk lakik. A szó testté lett a 1. századi palesztinai zsidóban, aki népe szokásaiban és hagyományaiban nevelkedett. A szó testté válik minden kultúrában: amikor az itáliai képzőművészeti Ágynál képet nézünk, egy gyönyörű márványépítményt látunk, nyitott ablakokkal az olívafalig és rózsákkal és liliomokkal teli kertekkel. A holland és flamand mesterek Máriát ábrázolják az izzó kályhák mellett, melegen betakarva, hogy ne fázzon. Bárhogyan is van az otthonod, Isten eljön, hogy benne lakozzon. Harminc csendes évig Isten Nazaretben élt, egy jelentéktelen helyen. Natanael felhúzott szájjal kiáltott: "Jöhet Nazáretből valami jó?" (Jn 1,46). Fülöp csak annyit mond: "Gyere és nézd meg".

Minden otthonunk Nazaret, ahol Isten lakik. Szent Charles de Foucauld (1858–1916) mondta: "Legyen Nazaret a példád, a maga egész egyszerűségével és szélességével... A Nazaret életét bárhol élheti az ember. Éld ott, ahol legjobban segítheted felebarátaidat." (3). Akárhol is vagyunk, akármit csinálunk, Isten eljön, hogy velünk maradjon: "Íme, az ajtón állok, és zörgetek. Aki meghallja az én hangomat, és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, és vele vacsorálok, és ő velem." (Jel 3,20).

A szívünkben őrizzük azokat a helyeket, ahol találkoztunk az Emmanuéllel, "Isten velünk". Szeretjük azokat a liturgikus szertartásokat, amelyeken felfedeztük a isteni szépséget, a gyermekkorunk templomait, a népi könyörgések. Magam is kedvelem a hatalmas bencés apátságot, ahol iskolába jártam, és ahol először éreztem, hogy a menny kapui nyitva állnak. Mindannyian megvannak az Táborunk, ahol látjuk Isten dicsőségét. Nagyon szükségünk van erre! Akkor, amikor a szertartások megváltoznak, amikor a templomokat lebontják, az emberek hatalmas fájdalmat éreznek, mint ha az otthonukat az Egyházban elpusztítanák. Mint Péter, szeretnénk maradni.

Minden helyi egyház, minden templom Isten otthona. Szűz Mária megjelent az angliai Walsinghamban – egy nagy középkori szentélyben, Lourdes-ban, a mexikói Guadalupében, a lengyel Czenstochowában, a vietnámi La Vangban és a kínai Donglu-ban. Ezek a helyek semmiféle versenyt nem folytatnak egymással. Nálunk Angliában azt mondjuk, hogy két üzenetünk van: "A jó – Isten szeret téged. És a rossz – ugyanígy szeret bárki mást." Szent Ágoston mondta: "Isten mindenkit annyira szeret, mintha csak egyedül lennénk a világban." (4). Algériában, a Szűz Mária, Afrika Anyja bazilikájában ez áll: "Priez pour nous et pour les Musulmans", "imádkozz értünk és a muszlimokért".

Gyakran éppen a papok számára nehéz elfogadni a szinodális utat. Mi, mint klérus, hajlamosak vagyunk a szent helyekhez és a liturgiához ragaszkodni, amelyet itt ünnepelünk. A papoknak erős identitásérzékre, esprit de corps-ra, közösséghez való tartozásra van szükségük. De kik lennénk az Egyházban, ha megszabadulnánk a klerikalizmustól? Hogyan fogadhatja el a klérus azt az identitást, amely nem klerikális? Ez óriási kihívás a megújult Egyház számára! Próbáljuk meg félelem nélkül elfogadni a szolgáló papság újabb megértett testvéri dimenzióját. Talán felfedezzük, hogy ez az identitás "elvesztése" valójában elengedhetetlen része papi azonosságunknak. Ez a hívás, hogy feljebb emelkedjünk minden identitás felett, hiszen "amivé leszünk, még nem nyilvánvaló." (1 Jn 3,2).

Ma Isten ott lakik, ahol a világ lenéz. Frei Betto dominikánus (1944) mesél arról, hogyan jött Isten, hogy megossza az otthonát egy brazil börtönben, ahol azok a testvérpásztorai voltak, akik ellenálltak a diktatórikus rendszernek (1964-1985): "Karácsonykor, az Úr világra jövetelének ünnepén a világ minden táján öröm uralkodott. A karácsonyi éjszaka a börtönben... Most egész a börtön énekli, mintha a mi dalunk, a boldog és szabad, minden világra rázendítene. A női cellákból éneklés hallatszik, és tapsolunk... Mindenki tudja, hogy karácsony van, hogy valaki újból a világra jön. Énekeink tanúsítják, hogy mi is újjászülettünk, hogy harcoljunk egy könnyek, gyűlölet és elnyomás nélküli világért. Ez egy valós élmény, látni a fiatal arcokat a rácsokhoz nyomva, ahogy ki akarják énekelni a szeretetüket. Ezt nem lehet elfelejteni. Ez nem egy látványosság a bíróink, az ügyészek vagy a rendőrök számára, akik letartóztattak minket. Számukra ennek az éjszakának a szépsége elviselhetetlen lett volna. A zsarnokok még a mosolyt is félnek, nemhogy a felragyogott arcokat."

Szeretnénk – mint Péter – mindenki fészket verni a saját "Táborunkban", ahol érzékeljük az Úr szépségét. Ez jó! De "Ezt hallgassátok!" Élvezzük ezeket a pillanatokat, de aztán le kell ereszkednünk, és Jeruzsálembe kell mennünk. Bizonyos értelemben meg kell válnunk a hajléktalanságtól: "A rókák odúkkal rendelkeznek, és az ég madarainak fészkeik, de az Ember Fiának nincs, hol lehajtania a fejét." (Lk 9,58). A tanítványok Jeruzsálembe mentek, a Szent Városba, ahol Isten neve lakik. De Jézus a falakon kívül hal meg, mindenkiért, aki a falakon kívül él. Hasonlóképpen – a táboron kívül – az Úr megjelent népének a pusztában. James Alison (1959) azt írta: "Isten közöttünk van, mint aki száműzetett". (5). Jézus a város falain kívül szenvedett, hogy megszenteljen minket a vére által. Menjünk tehát utána a táboron kívül, és viseljük el a sértéseket, amelyeket Ő viselt el (vö. Zsid 2,12).

Carlos Azpiroz da Costa érsek (1956) hosszú ideig a prédikátor testvérek vezetője volt. Ebben az időben írta dominikánus családjának: "Istennel a táboron kívül találkozunk, mindezek között a 'másik' között, akiket kiüldöztek. Az útnak indulás azt jelenti, hogy ki kell lépnünk az intézményekből, fel kell lépnünk a kulturálisan meghatározott észlelési és véleményformáló módszerekből, mert az Istennel való találkozás, akit nem lehet irányítani vagy ellenőrizni, éppen 'a táboron kívül' zajlik. 'A táboron kívül' találkozunk a Másikkal, aki különbözik, és ott fedezzük fel, kik vagyunk, és mit kell tennünk." (6). Csak amikor kilépünk, jutunk el haza, ahol "már nincs zsidó vagy görög, már nincs szolga vagy szabad ember, már nincs férfi vagy nő; mindannyian egyek vagyunk Krisztus Jézusban." (vö. Gal 3,28).

A nyolcvanas években, amikor az Egyház a AIDS betegséghez való hozzáállását kereste, ellátogattam egy londoni kórházba. Az orvos elmondta, hogy van egy fiatal ember, aki papot keres Timóteusz néven. Isten gondviselésének köszönhetően, röviddel a halála előtt sikerült megadnom neki az utolsó kenetet. Kifejezte kívánságát, hogy a temetése a Westminsteri székesegyházban zajoljon, az angol katolicizmus legszívében. Át volt ölelve a mindennapi emberektől, akik hétköznap részt vettek a szentmisén, és körülvették HIV-pozitív, egészségügyi nővérek, orvosok és barátok. Ő, aki mindig a periférián volt – betegsége, szexuális orientációja, és most legfőképpen halála miatt – a történések középpontjába került. Emberek körében volt, akiknek az Egyház otthona volt, és emberek között, akik normál körülmények között nem lépnének be templomba.

Életeinket az általunk értékelt hagyományok és vallásosságok szövik át. Fájdalmat okoz, ha ezekről elküldenek minket. De figyelembe kell venni mindazokat, akik az Egyházban eddig nem érezték magukat otthon: azokat a nőket, akik úgy érzik, hogy nem értékelik őket a régi fehér férfiak patriarkális rendszerében, mint amilyen én vagyok. Azokat az embereket, akik számára az Egyház túl nyugati, túl latin, túl koloniális. Az Egyház felé kell törekednünk, ahol a középpontban érzik magukat, nem a periférián.

Amikor Thomas Merton (1915–1968) katolikus hitre tért, felfedezte, hogy "Isten, akinek a közepe mindenhol van és határai nincsenek, megtalált engem." Az Egyház megújulása hasonló a kenyér gyúrásához. Az ember a tészta széleit a középpont felé húzza, és vissza, amíg a levegő mindenhol el nem jut. A kenyeret folyamatosan átforgatják, hogy amit a középpontban van, és amit a peremén, egyaránt elérjünk... Isten kenyere, amelynek közepe mindenhol van, és az oldala sehol, a kenyér, amely megtalál minket.

Az utolsó rövid szó: a szinódusra való előkészülés során újra és újra felmerült a kérdés: "Hogyan érezhetjük magunkat otthon az Egyházban, amelyet annyira szörnyű szexuális zaklatási botrányok ráztak meg?" Sokak számára ez volt az utolsó csepp. Összepakoltak és elmentek. Felvetettem ezt a kérdést egy ausztrál katolikus iskolai igazgatókból álló találkozón, ahol az Egyház szexuális botrányok miatt rettenetesen el torzult. Hogyan maradtak mégis? Hogyan lehet, hogy még mindig otthon vannak?

Az egyikük akkor Carl Carrettára (1910–1988) hivatkozott, a Foucauld kis testvérek rendjének tagjára. Carretto jól megragadja az Egyház ambivalenciáját, amely továbbra is nem az én otthonom, amely Isten titkait leleplezi és elrejti.

„Annyi mindent felróhatok neked, ó Egyház, és még mindig annyira szeretlek! Több szenvedést okoztál nekem, mint bárki más, és mégis senkinek sem tartozom annyival, mint neked. Annyira szeretném, ha egyszer látni látnálak romokban, és mégis annyira szükségem van arra, hogy légy. Annyiszor megbotránkoztál, és mégis te adod meg nekem a szentséged értelmét. ... Nem tudom számba venni, hányszor akartam becsapni a lelkem ajtaját, és becsapni azt előtted – és még mindig minden éjszaka annyira könyörgök, hogy meghalhassak a te karjaid biztonságában! Nem, nem lehetek nélküled, hiszen egy vagyok veled, még ha nem is vagyok teljesen te. És aztán – hová mehetnék? Másik egyházat építeni? Hiszen nem tudom egyházat építeni a saját hibáim nélkül... mert ezek a hibák az én hibáim.”

A Máté evangéliumának végén Jézus azt mondja: "Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!" Ha az Úr megmarad, hogyan távozhatnánk mi? Isten otthont készített bennünk, minden botrányos korlátozásunkkal. Örökre otthont készített. Isten megmarad az Egyházban is, minden korrupcióval és zaklatással együtt. Tehát nekünk is ott kell maradnunk. Isten velünk marad, hogy kivezessen minket Isten Királyságának tágas, levegős terébe. Szükségünk van az Egyházra, a földi otthonunkra, minden gyengeségével együtt, de nekünk is "meg kell lélegeznünk" a Szentlélek által, és lélegeznünk kell jövőbeli otthonunk levegőjét, a határok nélküli otthont.

(1) W. S. Gilbert, A Gondolások, 1889
(2) Evangelii Gaudium, 47.
(3) Cathy Wright LSJ, St. Charles de Foucauld: Élete és spiritualitása, 111. oldal
(4) Valódi, 3. könyv
(5) Knowing Jesus, 71. oldal
(6) Letter to the Order on Itinerancy