A harmadik meditációban, amelyet P. Radcliff írt – a barátságról szól – a beszélgetés vezetésének művészetéről, a megtéréshez vezető párbeszédről folytatódik a gondolatmenet. A munkafordításhoz fűzött megjegyzések az alap angol szövegre vonatkoznak.
Arra vagyunk hívva, hogy kövessük a szinódusi utat kölcsönös barátságban. Különben sehova nem jutunk. A barátság Isten és mások között abból a boldogságból fakad, hogy együtt vagyunk. Szükségünk van azonban szavakra. Caesaarea Philippi párbeszéde megbukott. Jézus Pétert sátánnak, ellenségnek nevezte. A változás hegyén Péter még mindig nem tudja, mit mondjon, de a tanítványok elkezdik hallgatni az Urat, így a Jeruzsálem felé vezető úton újra elkezdődhet a párbeszéd.
Az úton veszekednek, nem értik Jézust, végül elhagyják őt. A csend ismét visszatér. De a Feltámadt megjelenik előttük, és gyógyító szavai újra elindítják a beszélgetést. Nekünk is szükségünk van gyógyító szavakra, amelyek átugorják a válások határait: ideológiai határokat a jobboldal és a baloldal között, kulturális határokat kontinensek között, feszültségeket, amelyek néha férfiakat és nőket választanak el egymástól. Beszélgessünk egymással – ez a feltámadt Egyház lényege. Meg kell találnunk a közös nyelvet, már csak a világ miatt is, amelyben az emberek képtelensége a hallgatásra a féktelen erőszakhoz vezet. A párbeszéd a megtéréshez vezet.
Hogyan kezdődjön egy ilyen párbeszéd? A Teremtés könyvében, az első ember bűnbeesése után fagyos csend telepszik a világra. A Kertet lakó csendes közösség szégyenkező hallgatásra változik. Ádám és Éva elrejtőznek. Hogyan tudná az Úristen áthidalni ezt a szakadékot? Isten türelmesen vár, amíg fel nem öltözködnek, hogy eltakarják zavarukat. Most készen állnak a Szentírás első párbeszédére. A csendet egy egyszerű kérdés töri meg: „Hol vagy?” Ez nem információkérés. Ez egy meghívás, hogy lépjenek a világosságra, és ne rejtőzködjenek Isten színe előtt.
Talán ez az első kérdés, amellyel meg kellene törni a csendet, amely elválaszt minket. Ne kérdezzük: „Hogyan lehet ilyen nevetséges véleményed a liturgiáról?” Sem azt: „Miért vagy ilyen eretnek, miért vagy ilyen patriarchális dinoszaurusz?” Sem azt: „Miért teszel úgy, mintha nem hallanál engem?” Hanem kérdezzük meg: „Hol vagy?” „Mitől félsz?” Íme, én vagyok. Isten arra hívja Ádámot és Évát, hogy ne rejtsenek el többé, és mutatkozzanak meg. Ha mi is kiállunk a világosságra, és megmutatjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, megtaláljuk a szavakat egymás számára. A szinódusra való felkészülés során gyakran éppen a papok voltak azok, akik haboztak kinyitni szívüket aggodalmaikkal és kételyeikkel. Talán félünk attól, hogy a másik szemében meztelenek vagyunk. Hogyan bátoríthatjuk egymást, hogy legyőzzük a leleplezés félelmét?
A feltámadás után a Jézus sírja körüli csendet újra megtörik a kérdések: Jánosnál: „Miért sírsz?” Lukácsnál: „Miért keresitek az élőt a holtak között?” Amikor a tanítványok elmenekülnek Emmausba, tele dühvel és csalódással. A nők azt állítják, hogy látták az Urat, de tudjuk, hogyan van ez a nőkkel... Még ma is néha nem számít a hangjuk. A tanítványok elmennek, elhagyják az Egyház közösségét, akárcsak a mai kortársaink sokan. Jézus nem tiltja őket, nem is kárhoztatja. Kérdezi: „Miről beszélgettek?” Milyen remények és csalódások mozgatják a szíveteket? A tanítványok társalgása élesnek hangzik. Görögül ezt olvassuk: „Mik ezek a szavak, amelyeket egymásra zúdítotok?” Jézus arra bátorítja őket, hogy osszák meg felháborodásukat. Remélték, hogy Jézus az, aki megszabadítja Izraelt, de tévedtek. Csalódást okozott nekik. Így Jézus végigmegy velük, és felnyitja dühüket és félelmüket.
A mi világunk tele van dühekkel. A düh politikai dühként jelenik meg. Nemrégiben jelent meg egy könyv e témában American rage, Amerikai düh címmel. A düh az Egyházban is megfertőzte. Jogos düh a gyermekek szexuális zaklatása miatt. Düh a nők helyzete miatt az Egyházban. Düh a rémes konzervatívok ellen, düh a szörnyű liberálisok ellen. Merjük-e, mint Jézus, megkérdezni egymást: „Miről beszélgettek? Miért dühösek?” Merjük-e meghallgatni a választ? Néha tele vagyok ezzel a haraggal, mikor hallgatom. Úgy tűnik, hogy nem bírom elviselni. De nekem hallgatnom kell, ahogyan Jézus is, Emmaus felé vezető útján.
Sokan remélik, hogy hangjukat a szinóduson hallani fogják. Úgy érzik, hogy figyelmen kívül hagyják őket, elnémítják őket. Igazuk van. De a hangnak lenni annyit jelent, hogy először hallgatnunk kell. Isten mindenkit nevével hív: Ábrahám, Ábrahám! Mózes, Sámuel… Válaszolnak a gyönyörű héber szóval Hinneni, „itt vagyok”. Létünk Isten nevének szólításán alapul, és nekünk hallgatnunk kell. Nem a descartes-i „gondolkodom, tehát vagyok”, hanem a „hallgatok, tehát vagyok”. Itt vagyunk, hogy hallgassuk az Urat és egymást. Ahogy mondani szokták, két fülünk van, de csak egy szánk… A beszéd a hallgatás után következik.
Hallgatunk nemcsak arra, amit az emberek mondanak, hanem arra is, amit próbálnak mondani. Hallgatunk a kimondatlan szavakra, a szavakra, amelyekkel még mindig küzdenek. A szicíliai közmondás azt mondja: „La miglior parola è quella che non si dice.” (1) „A legjobb szó az, ami nem hangzik el.” Hallgatunk arra, ahogyan a saját igazságukat kifejezik, hallgatunk minden egyes igazságszemre, még ha a mondandójuk összességében hibás is. Reménnyel hallgatunk, nem pedig megvetéssel. A rendünk általános tanácsának ülésén egy alapelvet követünk: amit a testvérek mondanak, az soha nem nonszensz. Lehet, hogy félreinformáltak, mondhatnak valami logikátlant vagy tényleg hibás dolgot. De valahol a téves szavaik mögött ott rejlik a hallani való igazság. Mi mendikánsok vagyunk, a igazságra gyöngyöző koldusok. Szent Domonkos kortársai azt mondták róla, hogy „mindent értett a szív alázatos intelligenciájával.” (2)
Talán a szerzetesrendeknek van valami, amit – a párbeszéd művészetét illetően – taníthatnának az Egyháznak. Szent Benedek arra tanít minket, hogy keressük a konszenzust; Szent Domonkos, hogy szeressük a vitát; Szent Katalin, hogy örüljünk a beszélgetésnek; Szent Ignác, hogy megkülönböztessük a lényegeset; Szent Fülöp Néri, hogy megértsük a nevetés szükségességét.
Ha igazán hallgatunk, az előre megkészített válaszaink eltűnnek. Meg fogunk sértődni, és egy szóra képtelenek leszünk, mint Zakariás, mielőtt elindult volna dicséretére. Amikor nem tudom, hogyan válaszoljak testvérem vagy nővérem fájdalmára vagy megértésére, Istenhez kell fordulnom és szavakat kérnem. Akkor kezdődhet a párbeszéd.
A párbeszéd megköveteli, hogy képzelőerőnkkel beleéljük magunkat a másik ember tapasztalataiba. A másik szemével nézzünk, a fülével halljunk. Megéljük a tapasztalatait. Milyen tapasztalatokból származnak a szavai? Milyen fájdalmat, milyen reményt hordoznak? Milyen úton haladnak?
A domonkos generális kapituluson szenvedélyes vitát éltünk át a prédikációról, annak lényegéről – a domonkosoknak ez forró téma. A benyújtott dokumentum azt javasolta, hogy a prédikációt a párbeszéd keretein belül kezeljük: hitet hirdessünk a beszélgetésen keresztül. De néhány résztvevő hevesen nem értett ezzel egyet, mert számukra ez a relativizmus határvonalát súrolta. Azt állították: „Az igazságot bátran kell hirdetni.” Lassan kiderült, hogy a viharzó testvérek nagyon eltérő tapasztalatok alapján vitatkoztak egymással.
A dokumentumot egy pakisztáni testvér készítette, ahol a kereszténység folyamatos párbeszédben áll az iszlámmal. Ázsiában a hirdetés nélküli párbeszéd elképzelhetetlen. A testvérek, akik keményen ellenálltak a dokumentumnak, többségében a volt szovjetunió országaiból származtak. A gondolat, hogy párbeszédet folytassanak azokkal, akik börtönbe zárták őket, nem volt számukra értelmezhető. E téveszmék eloszlatásához racionális érvek szükségesek voltak, de önmagukban nem elegendőek. Képzelniük kellett, miért fogadja el más a véleményét. Milyen tapasztalatok vezették őket oda? Milyen sérüléseket hordoznak magukban? Milyen örömöket?
Ez megkövetelte, hogy minden képzelőerőnket mozgósítsuk a hallgatás során. A szeretet mindig a képzelőerő győzelme, a gyűlölet pedig a veresége. A Graham Greene A hatalom és a dicsőség című regényében (1940) a főszereplő – szegény, öreg pap – ezt mondja: „Amikor megláttad a ráncokat a szeme körül, az ajak formáját, a növekvő szőrszálat, lehetetlen volt gyűlölni. A gyűlölet csak a képzelőerő kudarca volt.”
Meg kellene haladnunk a határokat, nemcsak a jobboldal és a baloldal között, nemcsak a különböző kultúrák között, hanem a generációk között is. Megvan az a kiváltságom, hogy fiatal domonkos testvérekkel élek, akiknek a hitbeli útja annyira eltér az enyémtől! Sok szerzetes és pap az én generációmból hívő családokban nőtt fel. A hit mélyen áthatotta a mindennapi életünket. A II. vatikáni zsinat kalandja abban rejlett, hogy kilépett a szekuláris környezetbe. A francia papok beléptek a gyárakba. Letettük a szerzetesi ruhát és elmerültünk a világban. Az egyik dühös nővér, amikor meglátott ruhában, azt mondta: „Hogy tudod még mindig viselni ezeket a régi rongyokat!?”
Ma már sok fiatal – különösen nyugaton, de fokozatosan mindenütt – szekuláris környezetben, agnosztikus vagy akár ateista világban nő fel. Az ő kalandjuk az evangélium, az Egyház és a hagyomány felfedezése. A ruhát örömmel viselik. Az utunk ellentétes, de nem ellentmondásos. Jézussal kell járnom, és megtanulnom megérteni, mi érinti a szívüket. „Miről beszélgettek?” Milyen filmeket néztek? Milyen zenét szeretnek? Csak ezután juthatunk el a szavakhoz egymás számára.
Képzeljem el azt is, ahogyan ők látnak engem! Ki vagyok én az ő szemükben? Egyszer kerékpárral jártam Saigonban egy fiatal vietnámi domonkos diákokból álló csoporttal. Ez régen volt, még a turizmus fellendülése előtt. Beugrottunk egy sarokra, és ott állt egy csomó nyugati turista. Olyan hatalmasak voltak és kövérkék, olyan furcsán csúnyák. Tényleg furcsa emberek. Ebben a pillanatban realizáltam, hogy én is ugyanúgy nézek ki…
Emmausban a tanítványok hallgatnak a jövevényre, aki „bambábbaknak” nevezi őket, és szembeszáll velük. Ő is dühös! De szavai kezdenek örömet hozni nekik, felgyújtják a szívüket. Vajon a szinódus alatt nem tanulhatnánk meg az örömteli különbözőség élvezetét, amely megértéshez vezet? Hugo Rahner /1900–1968/, Károly idősebb testvére (de sokkal könnyebben érthető!) az homo ludens, a játékos ember témájával foglalkozik. (3) Tanuljunk meg játszani a beszélgetés során! Akárcsak Jézus és a samáriai asszony a János evangéliuma 4. fejezetében.
A mai első olvasmányban hallottuk, hogy amikor elérkezik az idő, „a város tereit fiúk és lányok fogják megtölteni, akik a tereken fognak játszani” (Zak 8,5). Az evangélium arra hív minket, hogy gyermekekké váljunk: „Bizony, mondom nektek: Ha meg nem tértek és gyermekekké nem lesztek, bizony nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Isten országára való felkészülésünk azáltal történik, hogy játékosokká, gyermekiekké, de nem gyermetegekké válunk. Néha az Egyházban annyira ízetlenek és sótlanok vagyunk, annyira szomorúak és túlságosan komolyak, hogy nem csoda, hogy az emberek unatkoznak!
Az új évezred küszöbén, szilveszter éjszakáján Elefántcsontparton voltam, és vártam a repülőgépet Angolába. A sötétben ültünk néhány domonkos diákkal sörözve, és beszélgettünk arról, ami fontos számunkra. Örültünk, hogy milyen eltérőek vagyunk, milyen különböző elképzeléseink vannak. Az eltérés öröme! Attól féltem, hogy lemarad a repülőm, de három napot késett! A különbözőség termékeny, generatív. Mindannyian a férfiak és nők közötti csodálatos különbözőség gyümölcsei vagyunk. Valahányszor elmenekülünk a különbözőségtől, terméketlenné és gyümölcstelenekké válunk, otthonainkban és az Egyházban is. Ismét köszönetet mondok minden szülőnek, aki velünk van a szinóduson! A családok sokat taníthatnak az Egyház számára a különbözőség kezeléséről. A szülők megtanulják, hogyan nyújtsanak kezet a gyermekeiknek, akik olyan megérthetetlen döntéseket hoznak, miközben tudják, hogy még mindig megvan a haza.
Ha képesek vagyunk felfedezni az örömöt abban, hogy elképzeljük, hogyan jutottak el testvéreink és nővéreink a számunkra furcsának tűnő nézeteikhez, új tavasz kezdődik az Egyházban. A Szentlélek ajándéka lesz, hogy más nyelveken beszélhessünk.
Vegyük észre, hogy Jézus nem próbálja átvenni a párbeszéd irányítását. Kérdezi, miről beszélgetnek; oda megy, ahova ők; és nem arra, ahová ő szeretne menni; elfogadja a meghívást. A valódi párbeszédet nem lehet irányítani. Az embernek alá kell vetnie magát az áramlásának. Nem tudjuk előre megmondani, hová vezet minket, legyen az Emmaus vagy Jeruzsálem. Hova vezeti ez a szinódus az Egyházat? Ha ezt előre tudnánk, nem kellett volna itt lennünk! Engedjük, hogy meglepjen minket!
A valódi párbeszéd kockázatos. Amikor szabadon megnyílunk a másiknak, meg fogunk változni. Minden mély barátság valamilyen dimenziót hoz be az életembe és identitásomba, amely eddig nem volt jelen. Azzá válok, aki még nem voltam. Nagyon konzervatív katolikus családból származom. Amikor domonkos lettem, barátságot kötöttem emberekkel, akiknek teljesen eltérő háttérrel rendelkeznek, és politikai nézeteik teljesen megőrjítették a családomat! Ki voltam, amikor haza mentem látogatóba? Hogyan egyeztethetjük össze azt az embert, akit otthon ismerek, azzal az emberrel, akivé a domonkosok között váltam?
Minden évben újabb és újabb testvérekkel ismerkedem meg, akik csatlakoznak a rendünkhöz. Különböző nézőpontjaik vannak, és teljesen másképp látják a világot. Amikor megnyílok előttük, és barátságot kínálok, ki leszek? Még az én koromban is nyitottnak kell maradnom az identitásomnak. A Madeleine Thien Do Not Say We Have Nothing (2016) című regényében, amely a kínai bevándorlókról szól az Egyesült Államokban, az egyik szereplő ezt mondja: „Soha ne próbálj meg egyetlen, oszthatatlan emberré válni. Amikor annyi ember szeret téged, vajon igazán csak egy maradhatsz?” (4) Amikor megnyílunk a barátságainknak, nem fogunk szigorúan rendezett, pontosan meghatározott identitással rendelkezni. Ha ezen a szinóduson megnyílunk egymás felé, meg fogunk változni. Ez egyfajta kis halál és feltámadás lesz.
A novíciusmesterünk a Fülöp-szigeteken ezt a táblát tartotta az ajtón: „Elnézést, építkezés folyik!” A saját élete építkezésére gondolt. Az összefüggő eredmény még előttünk áll, a Királyságban. Akkor a farkas és a bárány, akik mindannyian jelen vagyunk, együtt fognak legelni a békességben. Ha van zárt, rögzített identitásunk, kőbe vésve, soha nem fogjuk megtapasztalni az új barátságok izgalmát, amelyek új dimenziókat fejlesztenek ki a személyiségünkből. Nem leszünk nyitottak Urunk tágas barátságára.
Amikor a tanítványok Emmausba érkeznek, a Jeruzsálemből való menekülés véget ér. Jézus úgy tesz, mintha tovább akarna menni, de ők – csodálatos iróniával – meghívják az Urat, hogy pihenjen meg velük. „Maradj velünk, mert már estefelé jár, és a nap is leáldozott” (Lk 24,29). Jézus elfogadja vendégszeretetüket, akárcsak a Teremtés könyvének 18. fejezetében Ábrahám vendégszeretetét a három idegen számára. Isten a vendégünk. Nekünk is alázatosnak kell lennünk, hogy mi magunk vendégekké váljunk. A német paradigma szerint el kell hagynunk „azok kényelmét, akik vendégszeretőek, és el kell hagynunk a meghívást annak, akivel az ember az emberi úton jár.
Marie-Dominique Chenu OP /1895–1990/, a II. vatikáni zsinat reformjainak előfutára, estéken járt ki, még nyolcvan éves korában is. Hallgatta a szakszervezeti vezetőket, akadémikusokat, művészeket, családokat… és fogadta a vendégszeretetüket. Ha este elment volna sörözni, megkérdezte volna: „Mit tudtál meg ma? Kivel ültél le? Milyen ajándékokat kaptál?” Az Egyháznak minden kontinensen ajándékai vannak az egyetemes Egyház számára. Például a latin-amerikai testvéreim megtanítottak engem arra, hogy hallgassam a szegények hangját, főleg a szeretett testvérem, Gustavo Gutiérrez /1928/. Ebben a hónapban hallgatni fogunk őket a vitáink során. Mit tanulunk az ázsiai és afrikai testvéreinktől és nővéreinktől?
„Amikor pedig az asztalnál voltak, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, megáldotta, és nekik adta. Akkor nyíltak meg a szemeik, és megismerték őt. Ő pedig eltűnt előlük” (Lk 24,30–31). Megnyíltak a szemeik. Ezt a mondatot legutóbb akkor hallottuk, amikor Ádám és Éva ettek az élet fájáról, megnyíltak a szemük és megismerték, hogy meztelenek. Ezért néhány ókori kommentátor Emmauszi tanítványként Kleofást és feleségét látta, akik új Ádámot és Évát képviseltek. Most pedig ők az élet kenyérét eszik.
És végül egy rövid gondolat: Amikor Jézus eltűnik a szemük elől, mondják egymásnak: „Nem égett a szívünk, amikor az úton beszélt hozzánk, és feltárta az Írás értelmét?” (Lk 24,32). Olyan, mintha csak utólag, ex post, lennének képesek felismerni az örömöt, ami a Jézussal való úton történt. Szent John Henry Newman /1801–1890/ azt mondta, hogy csak akkor tudjuk a múltunkat visszanézve felfogni, hogy Isten végig mellettünk volt. Kérem, hogy ez legyen a tapasztalatunk is.
A szinódus idején tanítványként fogunk járni. Néha nem leszünk tudatában, hogy az Úr kegyelme hogyan hat ránk, és talán azt fogjuk gondolni, hogy az egész időpazarlás. De kérlek az Urat, hogy amikor visszanézünk, észrevegyük, hogy Isten végig velünk volt, és hogy a szívünk lángolt.
[1] „La megliu parola è chiddra chi nun si dici”
[2] „humili cordis intelligentia”
[3] Man at Play or Did you ever practice eutrapelia? Fordította Brian Battershaw és Edward Quinn, Compass Books, London, 1965
[4] Granta, London, 2016, p. 457
