Békét és teljességet érzek, tudva, hogy az ismeretlenbe, vagy pontosabban olyan területre tartok, amelyet nem tudunk a saját eszközeinkkel körülhatárolni. Amíg az olyan elemek szférájában élünk, amelyek függenek a szabadságunktól vagy mások szabadságától, azt hazudjuk magunknak, hogy elegendőek vagyunk önmagunknak, és akkor a világunk rettenetesen szegényes, úgy tűnik számomra. Attól a pillanattól kezdve, amikor érzékeljük, hogy egy olyan erő irányít minket és forgat körülöttünk, amit semmi emberi nem tud megfékezni, szinte fizikailag érzem, hogy Isten ismét megragad, és szorosan fog engem, mint soha előtte. Mintha azzal, hogy az út fokozatosan eltűnik előttünk – az emberek körülöttünk eltűnnek, képtelenek hatékonyan segíteni nekünk (persze nem a barátságról és a védő imákról beszélek, mint a tiéd, mert azok egybeolvadnak Istennel) – Isten lenne az egyetlen előttünk és körülöttünk – és mintha sűrűsödne (ha szabad ezt mondanom) abban az arányban, ahogy előre haladunk.
(Pierre Teilhard de Chardin SJ /1881–1955/, levél a frontról, unokatestvérének, 1917. október 4.;
idézve Pierre Teilhard de Chardin, A gondolkodás születése. Levelek 1914–1919, Malvern 2021 című könyvéből)
