Az életem első huszonnégy éve lényegében egy katolikus pap pályájára való felkészüléssel telt. Egy római katolikus családban születtem és nevelkedtem, római katolikus iskolákba jártam, és olyan életet éltem, amelyben kizárólag római katolikusokkal érintkeztem. Római katolikus voltam, nem protestáns. Keresztény voltam, nem muszlim, buddhista vagy hindu. Hívő voltam, nem pogány. Fehér voltam, nem fekete, stb. Ezek a nagyon határozott határok arra adtak érzést, hogy a helyemen vagyok, teljesen védett és abszolút biztonságban. Soha nem találkoztam senkivel, aki elvált, elhagyta a papságot vagy meleg volt. Teljesen világos elképzelésem volt arról, mit fogok tenni, amikor pap leszek. Tudtam, mi az igazi tanítás, és tudtam, merre kell haladnom ahhoz, hogy erkölcsös életet élhessek. A szemináriumban töltött hat év alatt teljesen világosan megfogalmazott utasításokat kaptam, olyan emberek körében, akik ugyanazt az utasítást kapták…
Az évek során azonban megértettem, hogy a protestánsok is a közösséghez tartoznak, éppúgy, mint a katolikusok, hogy a hinduk, buddhisták és muszlimok Istenben hisznek, mint a keresztények, hogy a pogányok is szerethetik egymást, mint a hívők, hogy az emberi gőg sokféle, hogy a meleg embereknek egyedi küldetésük van a keresztény közösségen belül, hogy a szegények a templom szívében vannak, és hogy Isten Lelke oda fúj, ahová akar. Ezek a felfedezések fokozatosan áttörték a körülöttem levő korábbi biztonságos kerítéseket, és ennek következtében teljesen tudomásul vettem, hogy Isten szövetsége Isten népével minden embert magában foglal. Személyesen eljött az idő a keresésre, a kérdések feltevésére és a gyötrő harcra, az intenzív magány ideje volt, melyben nem hiányoztak a fájdalmas belső bizonytalanság és a kétértelmű következtetések pillanatai. Jézus, akit fiatal koromban megismertem, meghalt. Elindultam a Emmáuszi úton, és elkezdtem hallgatni valakinek a hangját, aki csatlakozott hozzám az utamon.
(Henri Nouwen /1932–1996/, My history with God)
