Fenséges asszonyom,
úgy gondolom, hogy próbálnia kellene törekednie, még ha nem is túlzott erőfeszítéssel, hogy Istenre gondoljon, valahányszor vágyát érzi a magányos meditációra és egyúttal sajnálatot is, hogy ezt nem tudja megvalósítani. Nem elegendő, hogy ezeket a gondolatokat csak akkor tartja magában, amikor van ideje önmagára, amikor bezárhatja az ajtókat, és senki felé semmilyen kötelezettsége sincs. Az a pillanat, amikor sajnálja, hogy nem tudja Istennek szentelni a gondolatait, kihasználható. Ekkor meleg szívvel, őszintén és teljes bizalommal nyithatja meg Isten előtt a szívét. Minden egyes pillanat, amelyet így megragad, már önmagában is elegendő lesz. Minden egyes pillanat – nemcsak amikor a kocsiban vagy a hordozóban ül, hanem amikor öltözködik és fésülködik, sőt, még étkezés közben és másokkal való beszélgetéskor is.
(François Fénelon /1651–1715/,
levél Elisabeth de Grammont grófnőnek /1641–1708/, 1694. november 17.)
