Marie Petyt (1623–1677)
A gyönyörű isteni Jóság olyan óriási kedvességgel mutatkozik meg az ember előtt, tele gyönyörrel és élettel, és olyan megelégedést nyújt, amit nem lehet leírni. Furcsa módon mosolyog a lélekre, ezért kedves arcnak nevezem az én isteni Szerelmemet.
Amikor ez a legfőbb Jóság megjelenik, a lélek azonnal elragadtatik, és szenvedélyesen, égő szeretettel száll fel hozzá; lángra lobban, vágyik, hogy közel kerüljön hozzá, szeretetteljesen ragaszkodjon hozzá, ölelje át őt és tapasztalja meg. Ez a szeretettel teli, boldog találkozás a Szeretettel; és amikor a Legkedvesebb engem barátságára méltónak talál, és szeretettel viszonozza az én szeretett görbületemet, lángolásomat és szeretetteljes gondoskodásomat, közel kerül a lélekhez, belevési az ő belsejébe, és őt is belevési a saját belsejébe.
A kölcsönös szeretet erejével mindketten átformálódnak egymássá és egyesülnek. Ez az egyesülés az, amelyben bármilyen különbség megszűnik a Teremtő és a teremtmény között, mivel mindketten szeretetből egyesülnek.
Ennek az egyesülésnek a kezdetén jól éreztem, hogy Krisztus egyben lehajol az emberhez. Kicsit magához von, és ajkán a béke csókjával megcsókolja őt. Berak engem a belsejébe, szeretetté alakít, "fogyaszt engem", és egyesül önmagával. Ez szinte ugyanúgy történik, mint az isteni egyesülés, azonban nem ugyanolyan szenvedéllyel és nem ugyanolyan tapasztalt vigasztalással.
Amikor látom szeretett Jézust, aki szeretettel néz rám és mosolyog rám, azonnal felébredek a szeretet álmából, futok hozzá, ölelem őt, és ő magához ölel, szeretetteli szavakkal, szerelemmel teli sóhajokkal. Olyan, mint egy néma beszéd, amely csak röviden hangzik el, csak félig ... Gyakran az Én Szerelmem érint meg először, barátságosan ölel meg, és szeretettel csókol meg; így kedveskedik nekem, és én, kimerülten, hanyatlok és pihenek az ő karjaiban. Így őt támasztva ismét visszazuhanok a szeretet tüzében lévő álomba. Néha félig felébredek a szeretet édes forrása miatt a bensőmben, vagy mert a Szerelmemre gondolok, akit szeretnék valamire megkérni. Szereteteljesen a Szerelmem felé fordulok, de a szeretet nem tud sokáig aludni vagy pihenni, hanem természeténél fogva aktív, és mindig akar valaminek elkötelezett lenni.
A Szerelmem bennem letelepedett és választott engem a pihenésének helyévé ... A szívem a "gyönyörök udvara", amelyben a Szerelmem örömét leli, és amelyben vigaszt talál. Ó, féltékeny Szerelmes! Szerelmem, aki (szabad így mondani?) megőrült a szerelemtől! Nem akarod elviselni még egy "elkóborolt" pillantást sem; már intesz nekem: Nézz rám! Nem elegendő számodra? Én táplállak, örömet okozok, én vagyok a beteljesülésed; teljesen a tied vagyok, és te teljesen az enyém.
A lelkem válaszol, mint egy visszhang, igen, mint egy kettős visszhang: Igen, kedvesem, teljesen a tied vagyok és érted, és te teljesen az enyém vagy és nekem – teremtőkkel való keveredés nélkül. Aztán úgy tűnik, hogy a szív csodálatos módon kinyílik és tágul az Istenben, hogy képes legyen befogadni a Szerelmet és egyesülni vele tiszta tudás és tiszta szeretet által.
A belső fény és a tapasztalatom megtanít arra, hogy az embernek, aki felfedezte és megtalálta a "meztelen" szellemet a szenvedélyes, spirituális és rejtett szeretet hatásában, soha nem lesz fagy, éj vagy kiszáradás, hanem csak nyár, nap és napsütés, és hogy az ő Szerelmével való szembenézését soha nem veszti el. Ugyanis olyan könnyedén tudja szentelni magát az Istenre való figyelésnek és jelenlétének megtapasztalásának a bensőjében, mint például kinyitni egy szobát a kulccsal, és belépni, hogy ott beszélhessen a barátjával.
Idézet a könyvből: Leben aus dem Nichts
Írta: Maria Petyt
Kiadta: Vier-Türme-Verlag Münsterschwarzach, 1995
Kiválasztotta és lefordította: Norbert Žuška, OCarm.
