Edith Stein
A valódi önmagunk iránti szeretetet csak Isten iránti szeretet alapján lehet megérteni: a felebarátot úgy kell szeretnünk – mint [i] önmagunkat – Istenért. A szeretet legmagasabb beteljesedése az egymásra való odaadás és összekapcsolódás; ehhez több személy szükséges. Az „önmagunkra való ragaszkodás” és az önigazolás, amelyek a torz önszeretet sajátjai, a legélesebb ellentétet képezik a bennünket jellemző isteni lénnyel, amely valóban az odaadás.
A szeretet egyetlen tökéletes megvalósítása maga az isteni élet, az isteni személyek kölcsönös odaadása. Itt minden egyes személy a másikban találja meg önmagát, és mivel életük és lényük egy, a szeretet kölcsönös szeretetként ezzel párhuzamosan önmagunk iránti szeretet, lényünk és saját személyünk megerősítése.
Ennek a tiszta szeretetnek, amely maga Isten, a teremtett világ körében leginkább az a végső személy odaadása közelíti meg, aki Istenhez fordul. Egyetlen végső lélek sem képes teljesen felfogni az isteni lelket, de Isten – és csak ő – teljesen magába foglalja minden teremtett lelket; aki odaadja magát neki, a szeretetteljes egyesülés révén eljut a lét legmagasabb beteljesedéséhez, ahhoz a szeretethez, amely egyben ismeret, szív odaadása és szabad cselekedet. Ez a szeretet teljesen Isten felé irányul, de az isteni szeretettel való [saját] egyesülés révén a teremtett lélek megismerheti, elismerheti és boldogan, szabadon elfogadhatja önmagát is. Istennek való odaadás egyben az „ő” Isten által szeretett önmagunk és az egész teremtés, nevezetesen minden szellemi lény iránti odaadás is, akik Istenhez egyesülnek.
Ilyen szeretetbeli odaadásra azonban az ember saját magától nem képes. Ha a másokkal való kapcsolatok megismerésére és a velük való valódi beteljesült szeretetre csak akkor juthat el, ha ők szeretettel megnyílnak felé, hogyan érheti el az Isten iránti szeretetet, akit nem lát, ha előbb nem szereti őt Isten? Ahhoz, hogy Istennek odaadjuk magunkat a szeretetben, meg kell ismernünk őt mint szeretőt. Így csak ő nyithat meg számunkra.
Bizonyos módon ezt a kinyilatkoztatás szava teszi. Az isteni kinyilatkoztatás elfogadása a hit által logikusan magában foglalja a [Istenhez] való szeretetteljes ragaszkodást is. Ez azonban csak akkor teljesül, amikor Isten önmagát odaadja a léleknek a kegyelem és dicsőség életében, amikor osztozik isteni életén, és a saját isteni életébe vonja őt.
Az isteni élet, amely a szerető Istenhez kapcsolódó lélekben kibontakozik, nem lehet más, mint az isteni élet. Hiszen az, akinek [a lélek] odaadja magát, a Szentháromság. Ezért [átadja] magát tehát Isten atyai akaratának, amely szinte újra megtermékenyíti a Fiút benne. Egyesül a Fiúval, és szeretné, ha benne a Atya már csak a Fiút látná. Az ő élete a Szentlélekkel egyesül, és isteni szeretet kitöltésévé válik.
A lélek (és ezért az egész ember) az isteni Lélekkel való egyesülés révén alapvető átalakulást tapasztal. Mégis a saját lényében megmarad, nem válik (pusztán) a isteni részévé. Ennek ellenére ezt az egyesülést még belsőbbnek nevezhetjük, mint a lélek és a test kapcsolata. Hiszen Isten és a lélek is lélek, és úgy hatolnak egymásba, ahogyan csak a lélek és a lélek behatolhat: a kölcsönös szabad személyes odaadás hatalmával, amely előfeltételezi létezésük elválasztottságát, de – a teremtetlen és a teremtett közötti végtelen távolság ellenére – [azonban] a lényeg szerinti közösség révén, amely lehetővé teszi, hogy valóban belépjenek egymásba.
(Végső és örök létezés, 419n., a Christliche Innerlichkeit 15/5,1980,
fordította Petra testvér a Feltámadott OCD, Szent József Kármel, Prága.)
