Amikor Urunk az Utolsó vacsorán megalapította első papjait, ezt tette függetlenül a számuk és bármilyen kultikus vagy missziós szükséglet arányától. Cselekedeteiben és döntéseiben úgy tűnik, hogy a barátság legalább annyira központi szerepet játszott, mint a pásztori szükségletek. Papokká azoknak kellett válniuk, "akiket az Atya adott neki" és akiket ő maga a tevékenysége kezdetén választott ki, "hogy vele legyenek".
(Jeronimus atya /1907–1985/, trapista szerzetes a Sept-Fons-i kolostorban,
A szerzetesi hivatás és a papság című értekezés)
