Világos, csendes, meleg júliusi éjszaka van, a széles folyóról pára száll fel és hűsít minket, finoman megcsobban egy hal, a madarak elhallgattak, mindenütt csend és szépség van, mindenki Istenhez imádkozik. Csak mi ketten nem alszunk – én és az ifjú – és beszélgetni kezdünk Isten szép világáról, annak nagy titkáról. Minden egyes fűszál, bogár, hangya, méh, mindannyian csodálatosan ismerik az útjukat, noha nincs észük, bizonyítják Isten titkát, folyamatosan beteljesítik azt. (…) Micsoda ártatlanság, micsoda bizalom, micsoda szépség! Megindító tudni, hogy bennük nincs bűn… és Krisztus régebb óta van velük, mint velünk. „Lehetséges, hogy nekik is van Krisztusuk?” – kérdezi az ifjú. „Hogyan ne lenne,” mondom neki, „hiszen az Igéje mindenkié. Minden teremtmény és minden élőlény, minden egyes levél fáradhatatlanul az Igéhez törekszik, zengi Isten dicsőségét, sír Krisztushoz…”
(F. M. Dosztojevszkij /1821–1881/, Karamazov testvérek)
