Ez az íz, ez a vágy az életre, amit irigylesz tőlem (és amit bizonyos mértékig annak köszönhetek, hogy általában mindig sikerült, és hogy körülöttem segítség és szimpátia volt) – ez az íz és ez az öröm cselekedni valami, ami nincs teljesen a kezünkben: ez egy forrás, amely belőlünk fakad anélkül, hogy tudnánk róla, amit jól felhasználhatunk, irányíthatunk, de nem tarthatunk fenn és táplálhatunk. Ha ez az elsődleges energia a mélyben elhalványul, semmiféle megfontolás vagy ügyesség nem tudja azt helyreállítani. (…) Mélyen tapasztaltam ezt a függőséget, ezt a tehetetlenséget, amely az emberhez tartozik, hogy saját magunknak (olyan szükséges) ízt adjunk az életre. Éppen itt éreztem magam megütve. Nem egy kis halálos fáradtság kíséri a mi Urunk agóniáját? (…)
Már egy ideje érzem, hogy az előttem álló kérdések és a szükségletek, amelyekben vagyok, arra vezetnek, hogy elmélyítsem ezt a fáradtság, undor, a lélek természeténél fogva keserű és az élet által legyőzött állapotát. (…) Gyakorlatilag örülök, hogy holnap a Legszentebb Szív ünnepe van. Ő mindenekfelett a belső Élet Tanítója. Kérem őt, hogy elevenítse meg a lelkemet (és azok lelkét, akik nekem a legközelebb állnak), és úgy tűnik, hogy ezt teljesen lemondva bármiféle önbizalomról teszem. És ha inkább azt szeretné, hogy lehetőség nélkül vonszolódjunk, legalább adja meg nekünk az ízét a szeretettel végzett akaratának, azért, hogy magáért cselekedjünk.
(Pierre Teilhard de Chardin SJ /1881–1955/, levél a frontról, unokatestvérének, 1916. június 29.;
idézve Pierre Teilhard de Chardin, A gondolkodás születése. Levelek 1914–1919, Malvern 2021)
