Tereziá Avilai (1515–1582)
Imádkozásaim során mindent megpróbáltam, hogy megőrizzem magamban Jézus Krisztust, Urunkat és jónkat. Amikor az Ő életének egy eseményéről meditáltam, rengeteg erőfeszítést tettem, hogy azt a lelkemben elképzeljem. Inkább jó könyveket olvastam, amelyekben nagy megkönnyebbülést találtam.
Az Úr nem engedte, hogy ésszel gondolkodjak, sőt még a képzeletem segítségét sem tudtam igénybe venni; ugyanis ez annyira gyenge, hogy soha nem tudtam elképzelni Urunk emberi alakját, bár mindent megtettem érte.
Akik nem képesek ésszel meditálni, gyorsabban elérik a kontemplációt, mint mások, ha kitartóak. Az ő útjuk azonban nagyon meredek és gyötrelmes; akaratuk mintha nem mozdulna, és mivel nincs szeretetük tárgya, amellyel foglalkozhatnának, a lelkük magára marad, képtelen a meditációra: a magány összezúzza, a szárazság és a zaklató gondolatok nem adnak neki egy pillanatnyi nyugtot sem.
(...) Szánnia kellene rá (ilyen embernek) az olvasásra. (...) A könyv segít neki összpontosítani; nélküle nem boldogulhat, még ha keveset is olvas. Sőt, néha be kell érnie azzal, hogy az egész imádsága valójában csak olvasás.
Ha elvennék tőlem a könyvet, azt hiszem, nem tudnék kitartani annyi szenvedés és szárazság közepette. Így teltek el tizennyolc év, amikor nem mertem meditálni könyv nélkül, csak a szentáldozás után. Imát kezdeni könyv nélkül olyan volt számomra, mintha egy félelmetes hadsereggel szemben háborúra mennék, míg a könyv vigaszt adott nekem: ő volt a kísérőm és a pajzsom, amellyel visszavertem a sok gondolat támadásait, így könyv nélkül a szárazság fenyegetett, mint amit általában nem ismertem, és a lelkemet zűrzavar hatotta át, míg a könyvvel összegyűjtöttem a gondolataimat, és könnyen belemélyedtem az imába. Sokszor elegendő volt csak kinyitnom a könyvet, néha csak keveset olvastam, máskor sokat, a kegyelem függvényében, amelyet az Úr adott nekem.
(Élet 4,7–9)
