Avilai Terézia (1515–1582)
Nagyon fontos, hogy elhatározással induljunk útnak. (...) Ha úgy döntünk, hogy egy kis időt szentelünk annak, aki annyit adott nekünk és eddig is ajándékokkal halmozott el, nem volna ésszerű, hogy nagylelkűen adjuk ezt neki, főleg, ha ez a mi legfőbb érdekünk, és nagy hasznunkra válhat? Ellenkező esetben ez nem ajándék, hanem csak kölcsön szándékkal visszakapni mindent. Nem tűnik helyénvalónak, hogy így adjunk...
Melyik menyasszony, akit sok értékes figyelmességgel halmozott el vőlegénye, nem adna neki viszonzásul legalább egy gyűrűt, amely ugyan nem ér semmit, hiszen nincs semmi, ami ne az övé lenne, de legalább mint garancia arra, hogy az övé lesz haláláig? És a mi Urunk kevesebbet érdemel? Hogyan tréfálkozhatunk vele, ha visszakérjük azt a kevés semmit, amit adunk neki? Mennyi órát pazarolunk magunkra, hogy olyan emberekkel szórakozzunk, akik aztán nem is hálásak nekünk!
Ezért ha úgy döntünk, hogy időt szentelünk az imádságnak, adjuk azt neki feltétel nélkül... Szenteeljük neki nagylelkűen, legyünk elhatározottak abban, hogy soha nem vesszük vissza, függetlenül a szenvedésektől, nehézségektől és szárazságoktól, amiket átélhetünk. Egyszerűen tekintsük úgy, hogy ez már nem a miénk, és legyünk meggyőződve arról, hogy számot kell adnunk arról, hogy teljesen nem szenteltük neki.
Azt mondom, teljesen, de nem állítom, hogy ne kellene napokat kihagynunk az imádságból, ha fontos ügyeket kell intéznünk, vagy valamilyen betegség miatt. Elég, ha határozott előre elhatározást formálunk. Az én Istenem nem kicsinyes, nem ragaszkodik a részletekhez. Sőt, még hálás lesz egy kis apróságért is, amit neki adunk.
A második mód jó azoknak a lelkeknek, akik nem nagylelkűek. Mivel nem tudnak bőkezűen osztogatni, már sok, ha tudnak kölcsön adni. És tehát csak akkor, ha valamit tesznek, számít vele az Úr, és alkalmazkodik a lehetőségeikhez. Nemcsak hogy nem igényes, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon nagylelkű és könnyen megbocsát minden adósságot, legyen az bármennyire is nagy. Ezért olyan csodálatos a jutalmazásban, hogy még a puszta szememelésért sem hagyja elmaradni a jutalmat, ha azt Őrá gondolva teszik.
(Az Irány a tökéletességhez 23,1–3)
