Két héttel azután, hogy aláírtam azt a hamis iratot, és így elismertem olyan dolgokat, amelyeket soha nem követtem el, megtudtam a büntetésemet a „bűneimért” – tizenöt év kényszermunkát. Legalább, gondoltam, vége a kihallgatások gyötrelmeinek. Még izgatottan vártam a Szibériát és a nehéz munkát. A testi szenvedést egyszerűen el kellett viselni. Vágyakoztam arra a napra, amikor elhagyom a börtönt, és átvisznek a munkatáborba. De nem így kellett lennie. Még négy évnyi kihallgatás és megpróbáltatás várt rám a Lubjankán, mielőtt Isten befejezte volna lelkem csiszolását és megtisztítását. (…)
Olyan érzésem volt, mintha csapdába estem volna. A hiba, amelyet az anyagok aláírásával elkövettem, most már karámként szolgált, hogy tovább toljanak. Úgy tűnt, a jövőmet e pillanatnyi kudarc határozza meg. Olyan kétségbeesett voltam, hogy még a ima is lehetetlennek tűnt. Ehelyett Istennek nyomtam a szememre, amiért nem kímélt meg a további szenvedéstől. (…)
Hirtelen vigaszt nyújtott számomra a mi Urunk szorongása a Getszemáni kertben. „Abba, Atyám”, mondta, „neked minden lehetséges, távolítsd el tőlem ezt a poharat!... De ne úgy, ahogy én akarom, hanem ahogy te.”… Milyen csodálatos kincs és erőforrás lett számomra ebben a pillanatban Urunk agóniája! Nemcsak Isten akaratával azonosultam, hanem teljes odaadásra is, amely összekapcsolódott minden emberi félelem, minden kétely elengedésével a közelgő szenvedésemről, beleértve önmagammal kapcsolatos kétségeimet is. Teljesen feladtam az utolsó próbálkozásomat, sőt, még a saját életem irányításának akaratát is. Ezt a megtérést kell neveznem.
(Walter J. Ciszek SJ /1904–1984/, On mne vede, 7. fejezet)
