Békét és bizalmat, reményt. Ne forduljunk magunkba, a lelkünk nyomorúsága olyan, mint a sár, amellyel gyakran meg kell aláznunk magunkat, de amelyre nem szabad állandóan ránéznünk. Távlatunkat a Szeretett felé kell irányítanunk, a szépségre, a végtelen és teremtetlen Szeretetre, amely örömmel szeret bennünket… Amikor szeretünk, elfeledkezünk magunkról, és arra gondolunk, amit szeretünk. Szeretni annyit jelent, hogy folyamatosan tudomásul vesszük, hogy nem vagyunk érdemesek a szeretetre…
(Charles de Foucauld /1858–1916/, levél barátjának)
