Terézia Avilska (1515–1582)
Egyszer azon tűnődtem, miért szereti Isten annyira a alázatot, és hirtelen, minden előzetes megfontolás nélkül, eszembe jutott, hogy ez így van, mert Ő a legfőbb Igazság, és az alázat is az igazság. És ez nagy dolog, ha tudatában vagyunk annak, hogy magunkból semmi jóval nem rendelkezünk, csak nyomorúsággal és semmivel. Minél többet ért meg valaki ebből, annál kedvesebb a legfőbb Igazság előtt, mert abban jár. – Kérjük Istent..., hogy ez az önismeret soha ne gyengüljön meg bennünk! Ámen.
Ó, önismeret! Jól értsetek! Annyira szükséges, hogy még a lelkek is, akiket Isten elenged a Hajlékába, sosem hanyagolhatják ezt el, még ha olyan magasra is jutottak. Egyébként még ha akarnák, sem hanyagolhatnák el, mert mint a méhek a kaptárban, az alázatból kell elkészíteni azt a mézet, aminek nélkül minden elveszik. De ahogy a méhek nem hagyják abba a repülést, hogy nektárt szedjenek a virágokból, úgy a léleknek is néha fel kell emelkednie Isten nagyságának és fenségének szemlélésére, még ha az önismeret gyakorlásában is edződik. Sokkal jobban észre fogja venni a saját nyomorúságát, mint amikor csak magában marad, és kevésbé fogják zavarni a tisztátalan kis állatok, akik az első szobákba kerülnek, ahol az önismeret gyakorlásában van. Mindazonáltal nagy kegyelem tudni, hogyan kell ebben edzeni, bár, ahogyan mondani szokták, ezt túlzásba is lehet vinni, vagy el lehet hanyagolni. Röviden, higgyenek nekem: Isten segítségével sokkal erényesebbek leszünk, mint amikor a saját nyomorúságunkra összpontosítunk.
Nem tudom, jól fejezem-e ki magam. Önismeret, ez annyira fontos, hogy nem szeretném, ha ebben megfáradnának, még ha a legmagasabb mennyekbe is jutottak, mert amíg a földön vagyunk, nincs semmi, ami ilyen szükséges lenne, mint az alázat. Újra tehát megismétlem, hogy nagyon hasznos – sőt, a legfőbb haszna van – ha a másik hajlékokba való repülés előtt belépünk az önismeretre fenntartottakba, mert ezek az utak vezetnek a magasabbakhoz. Miért akarnánk tehát szárnyakat a repüléshez, amikor járhatunk egy sima és biztonságos talajon? Inkább mindent meg kellene tennünk, hogy mélyen megismerjük magunkat.
De úgy gondolom, soha nem fogjuk jól megismerni magunkat, hacsak egyidejűleg nem gondoskodunk arról, hogy megismerjük Istent. Ha az Ő nagyságára tekintünk, felfedezzük a saját nyomorúságunkat; ha az Ő tisztaságát vizsgáljuk, elismerjük, mennyi szenny van bennünk; és az Ő alázata előtt meglátjuk, mennyire távol vagyunk tőle.
Ezért irányítsuk tekintetünket Krisztusra, a mi jónkra, és az Ő szentjeire, ahol megtanulhatjuk az igaz alázatot. Akkor értelmünk tapasztaltabbá válik, és az önismeret nem fog bénítani minket, és nem fog gyávává tenni.
(A belső vár, 6. és 1. hajlékok)
