„A Vörös Hadsereg itt van. A város megszállva. A szovjetek itt vannak.“ Ez volt a hír, amely 1939. október 17-én pánikban terjedt végig a lengyel Albertin településen. Éppen befejeztem a szentmisét, és reggeliztem, amikor azon a nevezetes reggelen rémült hívek siettek hozzám, hogy elmondják.
Féltünk ettől azóta, hogy világossá vált, hogy Németország és Oroszország felosztja Lengyelországot, de most a félelmeink valóra váltak. A Vörös Hadsereg megérkezett Albertinába. (…)
Milyen gyakran szoktunk a nyugodt időkben arra támaszkodni, amit rutinnak illetve a mindennapi élet bevett gyakorlatának hívunk, mint egy olyan eszközre, amely mindenben segít nekünk. Minden a magától értetődőnek tartunk, magunkra és a saját erőinkre számítunk, „betelepedünk” ebbe a világba, és csak ebben keresünk támaszt. Túl könnyen állítjuk a gondtalanságot a valódi boldogság mellé, és törekszünk a biztonságra csupán a gondtalan élet értelmében. Barátainkkal és javainkkal körülvéve telik a nap, a legtöbbünk jó egészségnek örvend és elégedett. És nem is kívánunk sok mindent a világból – például nem kell vágyakoznunk a gazdagság iránt, nem kell kapzsinak vagy fukarnak lennünk – ahhoz, hogy kialakuljon bennünk az az érzés, hogy a bizalom kizárólag a biztonságra és a jó megélhetésre kell, hogy épüljön, és hogy Isten már nem fontos. Ez a status quo, amire támaszkodunk, amely egyik napról a másikra sodor minket, és valahogy figyelmen kívül hagyjuk, hogy minden mögött Isten áll, aki a támaszunk és a védelmünket nyújtja. Magától értetődőnek tartjuk, hogy a holnap nagyon hasonlítani fog a mához, hogy nyugodtan fog telni, abban a világban, amelyet megteremtettünk, a rendezett biztonságban, amelyhez megtanultunk alkalmazkodni, legyen akármilyen tökéletlen is, és Istenre talán nem is gondolunk.
Akkor hát Istennek tennie kell valamit, hogy megdöntse a rutinunkat, és újra emlékeztessen minket – ugyanúgy, ahogy Izrael népét is –, hogy valójában csak rá vagyunk utalva, hogy ő az, aki megteremtett minket, és örök életet szánt nekünk általa, hogy a világ dolgai, még maga a világ sem a mi végső rendeltetésünk, hanem hogy hozzá tartozunk, felé kell néznünk, és mindenben hozzá kell fordulnunk. És ekkor talán meg kell engednie, hogy az egész világ megforduljon, és így emlékeztessen minket arra, hogy a világ nem a mi állandó otthonunk, sem az utolsó sorsunk, és így a józan eszünkhöz térjünk, megértsük az igazi értékeket, és egyre inkább felé forduljunk, még ha kezdetben csak számos kérdés és szemrehányás van a fejünkben.
(Walter J. Ciszek SJ /1904–1984/, Engem vezet, 1. fejezet)
