Néha nagy szenvedés fog el, amikor látom, hogy semmire sem vagyok jó az ő szolgálatában, és hogy kénytelen vagyok több időt vesztegetni, mint szeretnék, a gyenge és beteg testem szükségleteire. Így egy este, amikor imába merültem, elérkezett az óra, amikor aludni kellene menni. Nagy fájdalmakkal küszködtem, és megjelent a szokásos hányingerem. Amikor láttam, hogy ilyen rabszolgája vagyok a testemnek, míg a lelkem időt követel magának, olyan szomorúságot éreztem, hogy keservesen sírni és panaszkodni kezdtem. (…)
Akkor megjelent nekem az Úr, nagy jóságot mutatott nekem, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, és hogy szeretetéből végezhetem a gyógyító kúrákat, mert még élnem kell. Így attól a naptól kezdve, amikor elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy szolgáljam ezt az Úrimat és Vígasztalómat, már nem tapasztaltam semmiféle szenvedést, mert ha egy kicsit szenvednem kell, utána hamarosan nagyon megörvendeztet, így a szenvedés iránti vágyamnak nincs semmiféle értéke.
(Teréz Jézustól, Élet Könyve XL,20)
