Keresztelő János maga nem kereste a fogságát. Nem az a néző, aki a kényelméből figyeli a szenvedést, és nem elméletez a világ igazságtalanságáról. A szenvedés nem egy érzés, amit az ember néha megenged magának, hanem életünk alapvető tapasztalata, amely mindennap meglátogat minket, akár tetszik, akár nem. Nem mások szenvedése, hanem az a szenvedés, amelyet saját bőrén él át. Nem sikerül távol tartania magát a szenvedéstől. A szenvedés az a hely, ahonnan János ír.
Aki tanúja mások szenvedésének, még mérlegelheti, hogy követi-e a kihívást, hogy megvédje azt, ami nem lenne szabad. De éppen úgy megadhatja magát a hajlamnak, hogy nem akar lemondani a kedvelt szokásairól, a megszerzett javairól vagy a középszerű hétköznapi életéről. A hívő ember hasonlóképpen kényelmesen elmerülhet a imádságban is. Vagy filozofálhat a világ igazságtalanságairól, vagy teologizálhat Isten igazságosságáról, miközben teljes közömbösen elkerüli azt, ami a bevetését igényli. És végül, ha mindezt mérlegeljük, dönthetünk úgy is, hogy inkább megmentjük a saját bőrünket, és előnyben részesítjük a gondoskodást magunkról, mint mások jólétét, bárkik is legyenek bármilyen nehézségek közepette.
(Terézia Benedikta a Keresztről /1891–1942/, A Kereszt tudománya)
