Miután átéltem a legmélyebb kétségbeesést a saját erőm és képességeim felett, rájöttem, hogy már nem bízhatok magamban, ezért logikus volt, hogy a bizalmamat Istenre tereljem. Ez volt a kegyelem, amit Isten egész életemben felajánlott, de amit soha nem mertem teljes mértékben elfogadni. Azt állítottam, hogy bízom benne – és valóban bíztam benne – de soha nem annyira, hogy elhanyagoljam minden egyéb lehetséges erőforrást és támogatást, és csak az ő kegyelmére támaszkodjak. Soha nem jutottam el odáig, hogy teljesen odaadjam magam. Eddig bíztam benne és együttműködtem az ő kegyelmével, de ennek voltak határai. Csak amikor a saját erőm mélypontjára kerültem, tudtam Istennek teljesen odaadni magam. Ez nem volt valami, amit saját magam akartam, amit nagyon kívántam, amin dolgoztam, vagy amit valahogyan megérdemeltem. Mint minden más isteni kegyelem, ez is igazi értelemben ajándék volt: ez volt a halál és a feltámadás egyben.
(Walter J. Ciszek SJ /1904–1984/, On mne vede, 7. fejezet)
