Igen, Uram, bár már felnőtt vagyok, sok üresség tátong bennem, amit szeretettel kellene betölteni; mindenki rám tekint, mert egyszer elindultam a hit útján, és erősnek és tele örömmel tűntem, mert akkor nagyon közel éreztem téged… De azóta senki sem vette észre, hogy nekem is olyan szívem van, mint mindenkinek. Mindenki erőset szeretne belőlem, de én, Uram, gyenge vagyok. És sokszor azt kívánom, hogy mások elfogadják a gyengeségemet, hogy mások elfogadják a tényt, hogy én is mélyen emberi vagyok, éppúgy, mint mindenki más. Ezért ma tőled kérek, gyógyítsd meg azokat a sebeket, amelyeket mindig titokban tartottam, mert féltem, hogy gyengének tűnök, és mások nem fognak megbecsülni.
Te tudsz a frusztrációimról, ismered a kudarcaimat, ismersz engem egészen. Ezért ma úgy állok előtted, ahogy vagyok: egyrészt szomorú vagyok amiatt, aki vagyok és amit valaha tettem, de másrészt a szívem tele van örömmel, mert tudom, hogy a karjaidba fogadsz, hogy megértesz…
(Elias Vella OFMConv. /1941–2022/, imák)
