Kedves nővérem,
(…) nézd, 1918-ban a családban megvalósítottuk Jézus Szíve beiktatását. Azelőtt, hogy a császár meghalt egy évvel ezelőtt, a gyerekeimmel azt kértük Szent Szívétől, hogy ha lehetséges, legyen még inkább a család fejévé! Te ismered az utakat, amelyeken a „Családfő” vezetett minket! Jó! Tudod, mit mondott nekem a császár néhány héttel a halála előtt, amikor a „hosszú és boldog” uralkodásról beszélt? „Hosszú nem volt, de boldog, az igen!”
„De boldog” – ezek az ő saját szavai az 1916–22 közötti évekről; évekről, amelyek emberi szempontból csak szerencsétlenséget, üldöztetést, bukásokat, a legmegalázóbb rágalmakat hoztak neki, és az első években főleg embert próbáló munkát, minden eredmény nélkül. Bécsből Madeirára, de boldog volt, mert így akarta Isten. Nem tudom, hogy ezt mondhatják-e azok, akik ezekben az években a világ szemében boldogok voltak. Biztosan a Krisztus keresztje néha nagyon nehezen nyomta a vállait, de belső nyugalmát ez nem zavarta meg. A kedves „Családfő” ügyelt erre.
Boldog Károly Habsburg, osztrák császár, cseh és magyar király, közbenjárásodért imádkozunk!
(Zita Habsburg császárné /1892–1989/, levél Hilaria nővérnek, 1923. március 20-án,
abba a helyzetbe, amikor egy éve özvegy nyolc gyermekkel;
b. Károly császár pontosan száz éve halt meg száműzetésben Madeirán – 1922. április 1-én)
