Kedves Eustochia,
hányszor emlékeztem a sivatagban, a nap égető tüzétől sült vadonban, ahol a szerzetesek vadállatok között élnek, a római kényelmes életre. Gyakran ültem egyedül, és éreztem az emlékek keserűségét. (…)
Tehetetlenül feküdtem Jézus lábainál. Könnyeimmel áztattam, és a hajaimmal töröltem őket. Ha a testem háborgott, hét posttal büntettem. Emlékszem, hogy gyakran sírtam és sóhajtoztam egész éjjel és nappal, és verem a mellem, amíg Isten bocsánata újra nyugalmat nem hozott. Még a kísértés pillanataiban is féltem belépni a kicsi cellámba, mérges voltam magamra és nagyon zaklatott, és inkább egyedül mentem a sivatagba. És ott, a mély völgyből vagy a sziklás sziklaperemről imaházat alakítottam… Nem szégyellem ezeket a mulatságos tetteimet, inkább sajnálom, hogy már nem vagyok az, aki akkor voltam…
(Szent Jeromos /340–420/, levél Rómába, 384-ben)
