Az ég a hitben (2. rész)

Bl. Alžbeta a Szentháromság

Hetedik nap

„Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy szentek és szeplőtlenek legyünk a szeretetben az Ő színe előtt.”¹ A Szentháromság a saját képmására teremtett minket, a minket megelőző örök minta szerint, amelyet a világ teremtése előtt már magában hordozott, kezdetek kezdetén, amiről Szent János után Bossuet mondja: „In principio erat Verbum”, kezdetben volt az Ige,² és hozzáadhatjuk: a kezdetben volt a semmi, mert Isten az Ő örök magányában már gondolatában hordozott minket. „Az Atya önmagát kontemplálja termékenysége mélységében, és így e felfogás aktusával kezdi a második személyt, a Fiút, az Örök Igét. Minden teremtés mintája, amely még nem lépett ki a semmiből, Őbenne lakozott az idők kezdete óta, és Isten látta és kontemplálta őket az Ő mintájukban, saját magában. Ezt az örök életet, amelyet a mintáink Istenben birtokoltak, az a kiválasztás okozza, amely a mi teremtésünket is indokolja.
Teremtett lényegünk szeretné egyesülni lényegével.” „Az Ige, az Atya szépsége, az örök minta, amelyben a teremtések fel vannak jegyezve teremtésük napján.” Ezért Isten azt akarja, hogy a magunk elfeledésével kinyújtsuk kezünket a mintánk felé, és birtokoljuk azt, felemelkedve a dolgok fölé a mintánkért.” Ez a kontempláció megnyitja a lélek előtt a váratlan horizontokat, egyfajta koronát adva neki, amelyet keres. Az Isten természetének hatalmas gazdagsága egyesíthető a szeretet erényén keresztül, az Ő bennünk való lakásával, a mi Őbenne való lakásunkkal. Ezen a nagy szeretet erényén keresztül vonzódunk a „közeli szentély” mélységeibe, ahol Isten egy bizonyos képet ültet belénk a maga fenségéből. A szeretet által és a szereteten keresztül, ahogy az apostol mondja,³ képesek vagyunk szeplőtlenek és szentek lenni Isten jelenlétében, és Dáviddal együtt énekelni: „Szeplőtlen leszek, és megszabadulok a bennem lévő hamisságtól.”⁴
„Legyetek szentek, mert én szent vagyok.”⁵ Maga az Úr mondja így. „Akármilyen is az életmódunk, akármilyen is a ruházatunk, mindannyian Isten szentjeivé kell válnunk.” Ki a legszentebb tehát? „Az, aki a legtöbbet szeret, aki a legjobban tekint Istenre, és aki a legteljesebben kielégíti az Ő látásának szükségleteit.” Hogyan elégíthetjük ki Isten látásának szükségleteit, ha nem úgy, hogy egyszerűen és szerelmesen neki fordulunk, hogy Ő visszatükrözhesse a saját képét, mint ahogy a nap tükröződik a tiszta kristályon. „Csináljunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra,”⁶ így szólt Isten Szíve. „E hasonlóság nélkül, amely az Ő kegyelméből származik, örök kárhozat várna ránk. Amint Isten látja, hogy képesek vagyunk elfogadni az Ő kegyelmét, az Ő szabad jósága kész arra, hogy nekünk adja a hasonlóság ajándékát. Az Ő kegyelme elfogadására való képességünk a belső egységünktől függ, amellyel Őhozzá megyünk.” És amikor Isten adja az ajándékait, Ő képes „önmagát adni nekünk, ránk hagyni a maga hasonló képét, megbocsátani nekünk és megszabadítani minket.” Amikor olvassuk Alžbéta mondásait, amelyekben próbálja kifejezni azt a nagy belső gazdagságot, amelybe az Isten hív minket és bevezet minket, hatással van ránk Alžbéta cellájának és a betegek szobájának kopár egyszerűsége a képeken. Itt a külső érzékelések teljes szegénysége nyilvánvaló, amikor az elméje Istenhez és az Ő jelenlétéhez és hatásához fordult, amelyek a dolgok és események látható felülete alatt rejtőznek, amelyre sokszor annyira hajlamosak vagyunk...

Amikor olvassuk Alžbéta mondásait, amelyekben próbálja kifejezni azt a nagy belső gazdagságot, amelybe az Isten hív minket és bevezet minket, hatással van ránk Alžbéta cellájának és a betegek szobájának kopár egyszerűsége a képeken. Itt a külső érzékelések teljes szegénysége nyilvánvaló, amikor az elméje Istenhez és az Ő jelenlétéhez és hatásához fordult, amelyek a dolgok és események látható felülete alatt rejtőznek, amelyre sokszor annyira hajlamosak vagyunk...

A legmagasabb tökéletesség ebben az életben, mondja egy istenfélelem, abban rejlik, hogy úgy egyesülünk Istennel, hogy a lélek minden képessége és hatalma Istenben van összegyűjtve, „hogy vonzalmait összesítve csak a Teremtő birtoklásában találja meg a gyümölcsét. Az Isten képe, amely a lélekbe van írva, valójában az ész, az emlékezet és a akarat összesítése. Amíg ezek a képességek nem adják a tökéletes képet Istenről, nem hasonlítanak Hozzá, mint teremtésük napján. A lélek formája Isten, aki belé kell, hogy pecsételődjön, mint a pecsét a viaszon, mint a jel a dolgon. Ez akkor teljesedik be, amikor az értelem teljesen megvilágosodik Isten ismeretében, amikor az akarat a legfőbb jó iránti szeretethez kötődik, amikor az emlékezet teljesen elmerül a kontemplációban és az örök boldogság örömében.” És mivel a boldogok dicsősége nem más, mint ennek az állapotnak a tökéletes birtoklása, egyértelmű, hogy a tökéletes birtoklás kezdete ezeknek a javaknak a tökéletesség az életünkben. Ezen ideál megvalósításához be kell zárkóznunk belsőleg, csendben kell lennünk Isten jelenlétében, miközben a lélek mélyül, tágul, meggyújtja magát és elolvad Őbenne, határok nélkül.”

Nyolcadik nap

„Akiket Isten előre kiválasztott, azokat előre el is határozta, hogy elfogadják Fiának hasonlóságát, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között; akiket pedig előre elhatározott, azokat szintén elhívta; akiket elhívott, azokat meg is igazolta; akiket pedig megigazolt, azokat be is vezette dicsőségébe. Mit mondjunk hozzá? Ha Isten velünk van, ki lehet ellenünk?... Ki választ el minket Krisztus szeretetétől?”⁷
Az apostol megvilágosodott látószöge által az eleve elrendelés titka, Isten hívása titkáról annyira látható. „Akiket kiválasztott, azokat előre tudta.” Mi is közéjük tartozunk? Nem mondhatja Isten a lelkünkről azt, amit egyszer egy prófétája hangján mondott: „Körbesétáltam melletted, láttalak, és íme, elérkezett a te időd, a szeretet ideje. Kitártam rajtad az én palástomat, betakartam mezítelenségedet. Aztán megesküdtem neked, és veled szerződést kötöttem – mondja a Mindenható Úr, és te az enyém lettél.”⁸ Igen, az Ő gyermekévé lettünk a keresztség által, ezt akarja Szent Pál mondani e szavakkal: „Elhívta őket,” igen, elhívta őket, hogy elfogadják a Szentháromság pecsétjét, miután megkaptuk Szent Péter szavaival a „részvételt az isteni természetben,”⁹ megkaptuk „lényegének kezdetét…”¹⁰ Azután megigazított minket szentségeivel, közvetlen „érintéseivel” a lelkünk mélységében az összeszámlálás ideje alatt, megigazított minket „a hit által”¹¹ és a hitünk mértéke szerint, amelyet Jézus Krisztus nekünk adott a megváltásához. És végül „meg kívánja dicsőíteni” minket, és ezért készített fel minket, mondja Szent Pál, „az örök örökségre a szentek között a világosságban,”¹² de meg fogunk dicsőülni attól függően, hogy mennyire hasonlítunk isteni Fiának képére. Kontempláljuk tehát ezt a tiszteletre méltó Képet, legyünk mindig az Ő ragyogásában, hogy bele tudjon mélyedni, és ezután menjünk a dolgok mellé a mi szent Mesterünk lelkületével. Ezzel teljesítjük azt az akaratot, amellyel Isten „önmagában” elhatározta, hogy „mindent helyreállít a Krisztusban.”¹³
„De amit nekem nyereségem volt, azt Krisztusért veszteségként könyveltem el. És mindent veszteségnek tartok, mert az, hogy megismertem Jézust, az én Uram, minden másnál fontosabb. Érte mindent másra leírtam, és semminek tekintem, hogy Krisztust nyerjem, és Őbenne találjam meg, nem a saját igazságommal, amely a törvényből van, hanem amely a Krisztus hitéből van – Isten igazsága, amely a hit által alapult, hogy megismerjem Őt és a feltámadásának hatalmát, és a szenvedéseiben való részvételt. Magamra veszem halálának hasonlatosságát, hogy elérjem a feltámadást. Nem gondolom, hogy már célba értem, vagy már tökéletességet elértem; de futok, hogy megszerezzem azt, mert Krisztus Jézus megragadott engem. Testvérek, én nem tartom, hogy már célba értem; egyet mondhatok: elfeledkezve a mögöttem lévőkről, arra fókuszálok, ami előttem áll, futok a cél felé, hogy megszerezzem a mennybéli díjat, amely Isten hívása a Krisztus Jézusban.”¹⁴ Ez azt jelenti: már nem akarok semmit, csak egyesülni Vele. „Mihi vivere Christus est,” az életem Krisztus…!¹⁵
Ezekben a sorokban Pál lelkesedése teljes mértékben megmutatkozik. Ezen a megújuláson, amelynek célja, hogy hasonlóbbá váljunk a mi tiszteletre méltó Mesterünkhöz, és még inkább, hogy annyira elolvadjunk Benne, hogy azt mondhassuk: „Nem én élek, hanem Krisztus él bennem. És azon életet, amelyet most itt élek, Isten Fiában élek, aki szeretett engem és önmagát adta érettem,”¹⁶ tanulmányozzuk ezt az Isteni Mintát; az Ő megismerése, ahogy az apostol mondja, teljesen „minden másnál fontosabb”!¹⁷
És mit mondott először, amikor belépett ebbe a világba? „Áldozatokat és adományokat nem akartál, hanem testet adtál nekem. Itthon vagyok, hogy teljesítsem, Istenem, a Te akaratodat.”¹⁸ A harminchárom éve alatt ez az akarat (annyira) a napi kenyerévé vált,¹⁹ hogy abban a pillanatban, amikor lelkét az Atya kezébe adta, mondhatta: „Beteljesedett;”²⁰ igen, mindaz, amit akartál, teljesült, beteljesült, és ezzel „megöltelek a földön.”²¹ Jézus Krisztus az Ő apostolainak mondta erről az eledelről, amelyről nem tudtak, hogy (ez az eledel) az Akaratnak a megcselekvése, aki Őt elküldte.²² És ő is azt mondhatta: „Soha nem vagyok egyedül,”²³ „Aki engem küldött, mindig velem van, mert mindig azt teszem, ami tetszik Neki.”²⁴ Ezt az Isten akarata kenyerét szeretettel együk. És ha ez az akarat néha keresztet hoz, akkor kétségtelenül mondhatjuk a mi szeretett Mesterünkkel: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a poharat,” de azonnal hozzátehetjük: „De ne ahogy én szeretném, hanem ahogy Te,”²⁵ és a békében és megerősödve a Mi Istenkereszteltünkkel együtt fogjuk mászni Golgotánkat, miközben a lélek mélyéből hányszor zengenénk a hálaénekünket az Atyához, mert akik ezen a fájdalmas úton haladnak, azok „előre láttak és el is határozták, hogy elfogadják Fiának hasonlóságát,”²⁶ a megfeszített szeretetből.

Kilencedik nap

„Isten minket arra rendelt, hogy fiainak fogadjon el Jézus Krisztus által, Ővele egységben, az Ő akaratának szava szerint, hogy ragyogjon meg az Ő kegyelmének dicsősége, amely által az Ő szeretett Fiában megigazított minket, akit az Ő véréért megváltottunk, a bűneink bocsánatát az Ő hatalmas kegyelme által az Ő bölcsességében…”²⁷ A lélek, amely valóban Isten lányává vált, az apostol szavai szerint a Szentlélek vezetésével él: „Akik a Szentlélekben vannak, Isten gyermekei.”²⁸ És még: „Nem szellemet kaptunk a szolgaságra, hogy félelemben éljünk, hanem a fiúság lelkét, amelyben kiálthatjuk: Abba, Atya! Így Isten Szelleme bizonyságot tesz a mi lelkünkről, hogy Isten gyermekei vagyunk. És ha gyermekek vagyunk, akkor örökösök is – Isten örökösei, Krisztussal egyesített örökösök; ha együtt szenvedünk vele, együtt osztozunk az Isten dicsőségében.”²⁹ Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, hogy elérhessük ezt a dicsőség mélységét. „Látjátok,” mondja Szent János, „milyen szeretettel ajándékozott meg minket az Atya, amikor megengedte, hogy Isten gyermekének nevezzük magunkat, és valóban azok legyünk… E pillanattól fogva Isten gyermekei vagyunk, és még nem tudjuk, hogy mik leszünk. Tudjuk, hogy ha eljön, hasonlóvá válunk Hozzá, mert olyanok leszünk, amilyennek Őt látjuk. És mindaz, aki ebben a reményben van, szent, mert Ő maga szent.”³⁰
Így van a szentsége Isten gyermekének: szentnek lenni, mint Isten, Isten szentségét élni a kapcsolaton keresztül a legmélyebb Istenben, belül… „A lélek úgy tűnik, hogy egy bizonyos módon hasonlít Istenhez, aki mindent kedvel, de soha nem annyira, mint saját magában, hiszen benne van a legfőbb jó, amely előtt mindezek semmiképpen sem érnek el. Így minden öröm, amelyet a lélek megtapasztal, az figyelmezteti őt, hogy inkább élvezze ezt a jót, amihez már hozzájutott, és amivel semmi sem hasonlítható.” „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…”³¹ Ebben a „kicsi mennyországban” Ő a lelkünk középpontjában áll, és ott kell keresnünk Őt, és ami a legfontosabb, ott kell maradnunk.
Krisztus egyszer azt mondta a samaritánus nőnek, hogy „Az Atya azokat keresi, akik őt igazán tisztelik és imádják Őt Lélekben és igazságban.”³² Adjunk örömet a szívének így! Imádkozzuk Őt „Lélekben”, azaz szívünket és elméinket Őfelé irányítva, és lelkünket Isten ismeretével megtöltve, a hit világosságában. Imádkozzunk Őt „az igazságban”, ami a tetteinkkel történik, mert a tetteink által válunk valóssá, azaz mindig azt cselekedjük, ami tetszik az Atyának, akinek gyermekei vagyunk. Végül „imádkozzunk Őt Lélekben és igazságban”, ami Krisztus Jézuson keresztül, és Krisztus Jézussal történik, mert Ő maga az, aki igazán „imádkozik Lélekben és igazságban”. Akkor mi Isten gyermekei leszünk, „testközelből tapasztalni fogjuk Izajás szavaival: „Hordozva lesztek karjaikban, ölelve az ölében.”³³ Isten minden tevékenységével olyan kedvességgel és szeretettel tölti el a lelkünket, mint az anya, aki felemeli a gyermekét és táplálja tejével. Legyünk figyelmesek a mi Atyánk titokzatos hangjára!” Azt mondja: „Gyermekem, add oda nekem a szívedet.”³⁴
„Isten, a valódi irgalomban gazdag, a nagy szeretete által életet adott nekünk Jézus Krisztusban, amikor halottak voltunk a bűneink miatt.”³⁵ „Mivel mindnyájan vétkeztünk és távol vagyunk Isten dicsőségétől; kegyelméből ingyen igazítanak meg minket Jézus Krisztusban elnyert megváltás által. Őt állította Isten, hogy a bűnért való engesztelő áldozat legyen azok számára, akik hisznek. Így bizonyította, hogy Ő igazságos és megigazítja azt, aki Jézusban él a hitből.” (Szent Pál).³⁶
„A bűn annyira szörnyű rossz, hogy aki bármilyen jót keres, vagy el akarja kerülni a rosszat, annak nem szabad vétkeznie.” „Sok bűnt követtünk el.” „Hogyan fáradhatnánk az imádatban, amikor a irgalom mélységében vagyunk, és a lelkünk szeme azokon a valósságokon időzik, hogy Isten megbocsátotta bűneinket?” Ő mondta: „Eltörlöm gonoszságaikat, és nem emlékezem többé bűneikre.”³⁷
„Az Úr a maga tűrésében akarta, hogy bűneink ellenük forduljanak, meg is találta a módot, hogy hasznossá tegye nekünk, hogy a kezünkbe vegyük a megváltás eszközét. Ez semmi módon nem csökkenti sem bűneinktől való félelmünket, sem a bűnünkből fakadó fájdalmunkat. De bűneink a mi alázatunk forrásává váltak.”
Amikor a lélek szeretettel égető szemével tekint Isten végtelenségére, az Ő hűségére, az Ő szeretetének bizonyítékaira, az Ő jótetteire, amelyek semmit nem rendeltek hozzá az Ő boldogságához, és amikor önmagára néz, látja a maga bűneit Isten nagysága ellen, szembefordítja magát a saját belsejével olyan megvetéssel önmaga iránt, hogy már nem tudja abbahagyni a bűntudatát. A legjobb, amit a lélek tehet, az, hogy Istenhez, a barátjához fordul, hogy panaszkodjon, hogy nincs elég ereje magát annyira megvetni, mint ahogyan érdemelné, és ahogyan szeretné. Odaadja magát Isten akaratának, és így a belső önmegtagadásban találja meg a valódi, legyőzhetetlen és tökéletes békét, amit semmi nem zavarhat meg. Mert olyan mélységbe vetette magát, ahol senki nem fog keresni.”
„Ha valaki azt mondaná nekem, hogy már elérte az alját, hogy alámerült az alázatban, nem tagadnám. Mégis úgy tűnik számomra, hogy alámerülni az alázatban annyit jelent, mint alámerülni Istenbe, mert Isten a lélek alján van. És ezért az alázat, akárcsak a szeretet, mindig növekedhet.” Mert az alázatos alján a kegyelem szükségességét biztosító sár van, és mivel Isten ott akarja újból elmeríteni a lelket, legyünk alázatosak. „Az alázatos lélek soha nem tudja elég jól megmagasítani Istent, és személyét soha nem tudja eléggé megvetni. De csoda: elérhetetlenségének képtelensége bölcsességgé alakul, és tettének hiányossága, amely mindig elégtelen a saját szeme előtt, édes ízt ad az életének. Aki birtokolja az alázat lényegét, annak nem kell sok szót hallgatnia a tanításért, Isten több dolgot mond neki, amit mi tudunk őt tanítani; ebben a helyzetben vannak Isten tanítványai.”

Tizedik nap

„Si scires donum Dei…” – Ha tudnád, mit ad Isten,³⁸ mondta egyszer Krisztus a samaritánus nőnek. De mit ad Isten tehát, ha nem önmagát? És a szeretett tanítvány azt mondja: „A Magáéhoz jött, de az Őt nem fogadták.”³⁹ Szent János Keresztelő talán ezt a szemrehányást mondhatná sok lélek számára: „Köztetek, bennetek van az, akit nem ismertek.”⁴⁰
„Ha tudnád, mit ad Isten…” Van egy teremtmény, amely ismeri, mit ad Isten, egy teremtmény, amely nem vesztett el egy morzsát sem ebből az ajándékból, egy teremtmény, amely olyan tiszta volt, olyan ragyogó, hogy önmaga fénye volt. „Speculum justitiae,” az igazság tükre.⁴¹ Egy teremtmény, akinek az élete olyan egyszerű volt, olyan elveszett Istenben, hogy róla szinte semmit nem lehet mondani.
„Virgo fidelis”, a hű szűz,⁴² aki „mindent megőrzött a szívében.”⁴³ Olyan alázatos volt, olyan megértéssel Isten színe előtt, a templom rejtekében, hogy elnyerte a Szentháromság tetszését. „Megnézte szolgálója alázatát, mostantól minden nemzedék boldognak nevez engem!...”⁴⁴ Az Atya lehajolt e szép teremtményhez, aki nem tudta, hogy szép, és azt akarta, hogy időben ajenigek Anyává váljon, akinek Atya ő az örökkévalóságban. Akkor leszállt a Szerelem Lelke, aki vezeti Isten cselekedetét, és a Szűz mondta a fiat. „Én vagyok az Úr szolgálója, legyen nekem a Te igéd szerint,”⁴⁵ és megvalósult a legnagyobb titok. Így Mária a Szó megtestesülésén keresztül örökre Isten kincsévé vált.
Úgy tűnik, hogy Mária állapota a hirdetés és a születés között egy példa a belső lelkek számára, akiket Isten kiválasztott, hogy belül, a feneketlen mélységben éljenek. Milyen békében, milyen megértéssel cselekedett mindenben Mária! Milyen banális dolgok egyedülállóvá váltak az Ő hozzáállása által! Mert Mária mindig Isten ajándékait imádta. Ez nem akadályozta meg, hogy a szeretet szüleményeivel is foglalkozzon, amikor jótékonysági cselekedetekről volt szó, az evangélium mondja, hogy Mária sietve ment a Júdeai hegyekbe, hogy meglátogassa rokonát, Erzsébetet. Az Ő kifejezhetetlen kontemplációja soha nem csökkentette a külső szeretetét. Mert, ahogy mondja egy istenfélő író: „ha a kontempláció a dicsőítésbe és az Isten örökkévalóságába irányul, a saját egységét nem veszti el. Amikor a mennyből parancsot kap, emberek felé fordul, együtt érez a szükségeikkel, lehajol a szenvedéseikhez, sír, és termékenyít. Olyan, mint a tűz, ragyog, elnyel és felszív, és felemeli a mennybe a feat, amit elnyelt. És amikor befejezi feladatát a földön, felemelkedik és újra útnak indul a magasságok felé, a saját tüzébe gyújtva.”
„Előre elrendeltünk annak az Istennek a határozatából, aki mindent Akarata szerint cselekszik, hogy [az Ő dicsősége].”⁴⁶
Így tanítanak minket a szent Pál. Hogyan tudnánk megvalósítani Isten szívének ezt az álmát, ezt az állandó akaratot a lelkünkről? Hogyan – röviden szólva – válaszolni a hívásunkra, és Isten tökéletes dicsőségévé válni a Szentháromságban?
„A mennyben” minden lélek Isten dicsőségének, Atyának, Fiúnak és Szentléleknek dicsőségét adja, mert minden lélek valóságos szeretetben lakozik és „már nem él a saját életével, hanem Isten életével.” Akkor Őt ismeri fel, mondja Szent Pál, ahogyan Őt ismerik,⁴⁷ más szavakkal, az ő megértése az Isten megértése, az ő akarata az Isten akarata, az ő szeretete pedig Isten szeretete. A szeretet és az erő Lelke valójában átalakítja a lelkét, mert neki adták, hogy pótolja, ami neki hiányzik. „Ő az, aki ezt a dicső átalakulást végzi.” Szent János a Keresztről hirdeti, hogy „nem fontos, hogy a szeretetnek átadott lélek a beszélgetés szintjére emelkedik, amiről éppen beszéltünk,” itt a földön. Ezt nevezem tökéletes dicsőségek dicséretének!
A dicsőség dicsérete az a lélek, amely Istenben lakozik, amely tiszta és önzetlen szeretettel szereti Őt, és nem keresi a saját édes élvezetét ebben a szeretetben, hanem Isten javát kívánja, még ha őt nem is ajándékozzák meg semmivel, és csak a szeretett objektumának a jónak kívánja jót. Hogyan kívánhatjuk [hatékonyan] Isten jót, mint az Ő akaratának cselekvése által, amely minden dolgot a legnagyobb dicsőségére rendeli? Ezért a lélek teljesen átadja magát Isten akaratának, elveszve benne, hogy már nem akarjon mást, csak azt, amit Isten akar.
A dicsőség dicsérete egy csendes lélek, aki a Szentlélek titokzatos érintésénél, amely isteni akkordokat kelt rajta, mint húrként örvénylik. Tudja, hogy a szenvedés az a húr, amelyen még szebb hangokat lehet játszani, és ezért azt teszi a hangszerévé, amellyel nagyon édesen megérinti Isten szívét.
A dicsőség dicsérete az a lélek, aki a hitben és az egyszerűségében Istenhez fordul, egy olyan tükör, amely tükrözi Őt mindenben, ami Ő, egy végtelen mélység, amelybe Ő beléphet és benne terjedhet. Olyan, mint egy kristály, amelyen Ő ragyoghat és (benne) minden tökéletességét és sajátos fényét kontemplálhatja. Az a lélek, amely így engedi meg Istennek, hogy benne megnyugtassa saját szükségességét, hogy megossza „mindazt, ami Ő, és mindazt, amije van,”⁴⁸ valóban a dicsőség dicsérete minden ajándékának.
A dicsőség dicsérete végül egy folyamatosan hálaadással teli lény. Bármely cselekedete, bármely mozdulata, minden gondolata és vágya egyre inkább gyökerezi őt a szeretetbe, és visszhangját képezi az örök Sanctusnak.
A menny dicsőséggel telítve a szentek folyamatosan kiáltanak: Szent, szent, szent az Úr, mindenség Istene... és a földre hullanak és imádkoznak ahhoz, aki örökké él.⁴⁹ A dicsőség dicsérete már ma a lelkünk mennyében átveszi az örök feladatát. Az ő éneke folytonos, mert ő a Szentlélek befolyása alatt áll, aki mindenben cselekszik benne. És bár nem mindig tud erről, mivel a természet hiányosságai nem engedik meg, hogy Istenhez közel kerüljön mindenfajta zavar nélkül, folyamatosan énekel és imádkozik, teljesen átalakul a dicséretté és a szeretetté, vágyva az Isten dicsőségére. A lelkünk mennyében dicsőség dicsérete akarunk lenni a Szentháromság dicsőségére, a Kisded Édesanyánk szeretetéből. Egyszer eltűnik a függöny, és a végső hajlékokba vezetnek minket, ahol hangot adhatunk énekünknek az örök Szeretet ölében. Isten akkor új nevet ad nekünk, amelyet ígért a győzteseknek.⁵⁰ Mi lesz az a név? Laudem gloriae. (A dicsőség dicsérete)⁵¹