Pünkösdi hétfőn, 1897. június 7-én, három nappal a huszonharmadik születésnapja előtt, P. Maurice Tereziának írt:
Tegnap, kedves nővér, éppen abban az órában, amikor a Szentlélek leszállt az apostolokra világosságával és erejével, megkaptam a parancsát a lelki vezetőm szájából: Komoly hivatásod van, hiszek benne, és Isten egyedülállóan megnyilvánul jóságában. Ráadásul azt akarja, hogy te is küldött legyél, az út nyitva áll, menj. (…) Hajoljunk meg Isten előtt, kedves nővér, hálát adok vele együtt. Kérem, hidd el, hogy érdemesebb vagyok erre a megtiszteltetésre, mint mások. Csak reszketve tekintek rá, és Isten iránti szeretete kissé félelmet kelt bennem – és mégis akarom, hogy a bizalom diadalmaskodjon, és teljes mértékben vállalom. (…) Adni akarok számítás nélkül.
Két hét elteltével Terezi válaszolt neki:
Kedves Fivérkém,
veled együtt hálát adtam az Úrnak a nagy kegyelemért, amelyet a pünkösdi napon kaptál. Erről a szép ünnepről tíz évvel ezelőtt én is kaptam engedélyt (nem a vezetőm által, hanem atyánktól), hogy a Karmelben apostol legyek. Ez egy újabb közelítés a lelkünk között. (…) Tudod: most már ketten vagyunk, a munka gyorsabban halad…
Terezi halálának napján, 1897. szeptember 30-án, P. Maurice Marseille-ben hajóra szállt, és Afrikába indult, hogy belépjen a "Fehér Atyák", az Afrika Misszionáriusai noviciátusába. 1927-ben Tereziát XI. Piusz pápa a missziók védőszentjévé nyilvánította.
(P. Maurice Bellière /1874–1907/, levél Tereziához, a Kis Jézus, KT 186, 1897. június 7.;
Tereziához a Kis Jézus és a Szent Arc, levél abbé Bellièrenek, DT 247, 1897. június 21.)
