Ó, Istenem és végtelen Bölcsességem, mérték nélkül és határok nélkül, minden angyali és emberi tudás fölött! Ó, Szeretet, aki jobban szeretsz engem, mint ahogyan én magamat szeretni és érezni tudom! Miért vágyom, Uram, arra, hogy valami többet kívánjak, mint amit adni akarsz nekem? Miért fárasztom magam azzal, hogy kérlek téged olyasmiért, amit a vágyam parancsol, amikor mindaz, amit az elmélem össze tud rakni és amire a vágyam áhítozik, már benned végigmegy, és én magam közben nem is tudom, mi árt vagy használ nekem igazán? Hiszen abban, amit a lelkem nyereségnek gondol, valójában veszteségem rejlik. Mert amikor azt kérem, hogy szabadíts meg valamilyen szenvedéstől, és közben éppen abban rejlik az önmegtartóztatásom értelme, mit is kérek valójában, Istenem?
De nem, Istenem, nem! Többé semmi bizalom abban, amit magamnak kívánhatnék. Kérj tőlem Te, amit csak akarsz, mert azt én is akarom, hiszen minden javam abban rejlik, hogy te neked tetszem. Mert ha te, Istenem, engem azzal szolgálnál ki, hogy megvalósítod mindazt, amit a vágyam kér, nyilvánvaló, hogy elvesznék.
(Terézia Jézusról, A lélek kiáltása Istenhez, 17,1.2)
