Vojtěch Kodet, O.Carm. (*1956)
Egy bibliai kommentárban olvastam, hogy az egyház ugyanazoknak a kísértéseknek van kitéve, mint amelyeken az Úr Jézus ment keresztül, amikor a pusztában böjtölt. Ez arra inspirált, hogy elgondolkozzam az egyház mai kísértésein.
Az evangélium Jézus kísértéséről két szempontból beszél. Az Úr Jézust elsősorban isteni Fiúi identitásában kísértették, amikor visszaverte a sátán támadásait, aki olyan fiúságot ajánlott neki, amely eltér az Atya akaratától. Ezzel elutasította a hamis messiási formákat a világ számára. Konkrétan a sátánnal a hármas kívánság terén harcolt. Egy közös azonban van ezekben a kísértésekben: a démon megpróbálja elrabolni Isten szavát, hogy lerombolja az Atyának való engedelmességet.
Ha mélyebben megértjük Jézus harcát, könnyebben ráébredünk, mi a kísértés az egyház számára is. Ahogyan Jézus a pusztában vívta meg harcát a sátán ellen, úgy szembesült az ő támadásaival földi élete hátralévő részében is. Az Isten ellensége általa embereken, sőt zavarodott tanítványokon keresztül is támadta, de főként földi életének végén. Így az egyháznak is szembe kell néznie a sátán támadásaival létezése során, függetlenül attól, hogy ezek a támadások közvetlenül tőle származnak-e, vagy közvetve más emberek, de még az egyházon belüli emberek által is.
Jézus Atyára való önkéntes és teljes függőségével visszaadta az ember lehetőségét arra, hogy valódi fiúsági identitást éljen, amelyben az ember mindent ajándékként fogad el Istentől, anélkül, hogy azt akarná megszerezni, mint Ádám. A három kísértésben ez a harc a valódi fiúságért konkrét kifejezést nyert. Jézus bizonyította magát, amikor nem cselekedett csodákat a saját javára. Az Oltárról való kenyerek helyett csak magának Jézus az Atyától a tömegeknek ajándékozott kenyereket. De ez csak Krisztus engedelmességének gyümölcsét előlegezte meg. Õ maga lett az élet kenyere minden ember számára minden korszakban. A második kísértésben nem hagyta magát megkísérteni olcsó szenzációval és a tömeg befolyásolásával egy csodával, amellyel elkápráztatta volna az embereket, és megszerezte volna őket magának. Nincs is ugrott a templom csúcsáról, és nem szállt le a keresztről. Azt viszont az Atya feltámasztotta a halálból, hogy mindenkit megszabadítson a haláltól, és örök életet adhasson nekik. Harmadik kísértésében nem hagyta magát megkísérteni, hogy hatalmat és uralmat szerezzen a világ fölött a kereszt nélkül, hanem a szenvedő szolgáló útját választotta. Ezáltal bevezette a hatalom gyakorlásának módját, ami itt sohasem volt előtte. A mások feletti hatalom ajánlat helyett az együttérzés, barátság és partnerség útját választotta.
Mit jelent ez az egyház számára? Az első dolog, hogy az egyháznak nem szabad feladnia Krisztus menyasszonyának alapvető identitását, amely teljes mértékben Őtőlük függ. Kísértve van, hogy küldetését ebben a világban emberi elképzelések szerint, saját erejéből és saját dicsőségére élje, függetlenül Krisztustól, és saját önellátóságának tévképzetében. De az egyháznak nincs semmije, ami ne lenne Isten ajándéka. Isten maga készítette őt szép és foltalan menyasszonyként (vö. Ef 5,27). A Lélek ajándékait felcserélni anyagi javakkal vagy mások irányításával szükségszerűen terméketlenséghez vezet. Az ő minden szépsége a Vőlegény szépségének visszfénye, minden hatalma az Ő hatalma, és az ő gazdagsága Ő maga. Az egyház minden termékenysége abban rejlik, hogy a lehető leginkább hasonlítson Krisztushoz.
Minden korszakban az egyházat a javaival, a külsőségeivel és a hatalmával kapcsolatos bálványok fenyegetik, csupán a kísértések helyzete és árnyalata változik. Az első kísértésnek az egyház akkor enged, amikor a létezésének szervezeti elvét a gazdaságra választja, és amikor az anyagi javak birtoklását küldetése teljesítésének feltételévé teszi. Ha Isten nem a legnagyobb gazdagsága, akkor képtelen lesz valódi életet adni másoknak. Isten nem versenytársa a kenyérnek, Ő a forrása, és mindenkinek adja, aki kéri. Az anyagi javakról való birtoklás vágya összefügg a vággyal, hogy birtokoljuk Istent és az embert is. Ez közvetlenül ellenkezik Isten gyermekeinek szabadságával, ellentétben áll a bizalommal, szellemi vakságba vezeti az embereket, és gátolja a valódi szeretetet.
A sátán által Jézusnak felajánlott kísértés, hogy ugorjon le a templom csúcsáról, az Úr menyasszonyának talán a legnagyobb kísértése. Ez a külső és rejtett triumfalizmus kísértése, amelyben az egyház úgy szolgál Istennek, hogy azt a saját érdekeiért és saját dicsősége érdekében használja, és így Istennek úgy viselkedik, mint egy bálvány. Külső megjelenésében úgy viselkedik, mintha joga lenne Istenhez, és megpróbálja azt birtokolni, manipulálva Istent a saját sikere érdekében, ezáltal Isten helyére állítja magát. Ez a kísértés megfordítja Isten és az ember, Jézus és az Ő menyasszonya közötti kapcsolatot. Az egyház nem az Ő szavának engedelmeskedik, hanem megkísértetik, hogy megmondja Istennek, mit kell tennie. Ahelyett, hogy az egyetlen Mesterhez és Úrhoz alkalmazkodna, az Istent saját magához akarja alakítani. Ahelyett, hogy hinne Jézus ígéreteinek és támaszkodna rájuk, a saját elképzelései szerint követeli Isten beavatkozását, és amikor ez nem történik meg, mindent saját kezébe vesz Isten helyében. Azt hiszi, hogy saját bölcsességével és erejével megmenti Isten becsületét, helyettesíti Isten cselekedeteit emberi kitalálásokkal és az Ő kegyelmét a saját igyekezetével.
A legutolsó kísértés a hatalom kísértése, az a törekvés, hogy a saját erejéből, hatalomból és a saját elképzelései szerint tegyen jót. Ezzel együtt jár a hatalom iránti vonzalom és a vágy, hogy mások felett uralkodj, autoriter módon, a szolgálat nevében az egyházban. Ez akkor nyilvánul meg, amikor az egyház autoritása társadalmi fölénybe kerül, és megkísértetik, hogy az emberi hatalmat saját javára és az általa helyesnek és fontosnak tartott dolgokért használja. Pozíciójával a mások fölé emeli magát, és alárendeltségi helyzetbe hozza őket. Ebben a helyzetben nem habozik cselekedeteit gyakran irgalmas szolgálatnak nevezni. Valójában a szolgálat helyett a mások fölötti uralomra törekszik, manipulálja és megalázza őket. A hatalom vágya teljesen összeegyeztethetetlen az Isteni uralom elismerésével felettünk, amely egyedül a szabadsághoz vezet. Istenben nincs más hatalom, mint a szeretet hatalma, amelyet az Úr a legjobban akkor mutatott ki, amikor meghalt értünk a kereszten. Ez olyan kísértés, amely teljesen tönkreteszi az emberi kapcsolatokat. Jézus testvériség, barátság és szolidaritás útja ellen az egyház kísértésbe esik, hogy a "tökéletes" társadalmi szervezet útját válassza, mások uralkodásával. Az élet szolgálatát így felváltja a hatalom.
Az egyháznak folyamatosan ügyelnie kell, hogy ne engedjen a világ gondolkodásának, amely mögött Isten ellensége rejlik. A megkülönböztetés hiánya alapvető csapda neki. Nem mindegy nekünk, és fáj, hogy az egyház gyakran enged ezeknek a kísértéseknek. Ha pozíciónk van, amely befolyásolja az egyházi struktúrák és mentalitás formálását az egyházon belül, kötelességünk megőrizni Krisztus Lelkének jelenlétét az egyházban. De az egyházat nem tudjuk másképpen megváltoztatni, mint azzal, hogy mi magunk védekezünk ezekkel a kísértésekkel szemben, mert az egyház mi vagyunk. Ha igaz, hogy az egyház ugyanazokkal a kísértésekkel küzd, mint Jézus Úr, akkor ugyanilyen kísértéseknek vagyunk kitéve mi is. A probléma az, hogy a kudarcokat mindig könnyebben észleljük másoknál, mint saját magunknál, és emiatt könnyen kritizáljuk az egyházat, amelynek mi is tagjai vagyunk.
(Átvéve innen: www.vojtechkodet.cz)
