Ma dnes megemlékezünk a koreai háború befejezésének hetvenedik évfordulójáról (1953. július 27.). 1950. június 25-én Észak-Korea (a Szovjetunió és később kínai "önkéntesek" támogatásával) bevonult Dél-Koreába, megpróbálva egységesíteni az egész félszigetet az észak-koreai kommunista diktatúra alatt. Az agresszióval sújtott országot katonailag támogatta az ENSZ. A tűzszünetet csak Sztálin halála után sikerült megkötni, a határok Észak- és Dél-Korea között nagyjából a háború előtti állapotban maradtak, a békeszerződést azonban azóta sem írták alá.
Az amerikai katonák, akik segítettek a megszállók visszaszorításában, támaszkodhattak egy cseh származású amerikai katonai lelkészre, P. Emil Kapaunra /1916–1951/. A sebesültek ápolása közben fogságba esett, majd önfeláldozóan mentette társai életét a hadifogolytáborban, ahol 1951. május 23-án a kegyetlen bánásmód következtében elhunyt. Halála után egyre több tanúvallomás érkezett bátorságáról és irgalmasságáról, ami a kanonizálási folyamat elindulásához vezetett (1993-ban P. Emil Isten szolgájának nyilvánították), és az Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetésének odaítéléséhez is (2013. április 11-én). Barack Obama akkor a beszédében ezt mondta: „Kapaun atyát katonai lábbeliben pásztornak hívták. Azok a katonák, akik közel álltak hozzá és érezték áldását és irgalmasságát, szentnek nevezték, és Isten ajándékának tekintették őt. Ez az amerikai katona soha nem lőtt fegyverből, és mégis a legnagyobb fegyverrel bánt, ami létezik: úgy szerette testvéreit, hogy hajlandó volt meghalni, hogy ők élhessenek.”
Szentelése után elhatároztam, hogy „az Istenért el fogok elégedni”. El voltam szánva, hogy örömmel szolgáljak, függetlenül attól, hogy milyen körülmények közé kerülök, vagy milyen nehéz életet kell élnem. Ezért önként jelentkeztem a hadseregnél, és ma már ezerszer inkább szeretnék dolgozni, megfosztva a megszokott kényelmetől, és valós „atyja” lenni sokaknak, mint kényelmes helyen élni olyan lelkiismerettel, amely azt mondaná nekem, hogy akadály vagyok sokak számára.
(Emil Kapaun /1916–1951/,
részlet egy levélből a püspöknek, amelyben kérte a hadsereghez való kijelölést;
feldolgozva Roy Wenzla A legerősebb fegyver és Riccardi Száz év mártírai című könyve alapján)
