Hans Urs von Balthasar
„Ahogyan az Atya szeretett engem, úgy én is szeretlek titeket. Maradjatok az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, az én szeretetemben maradtok, ahogyan én is megtartom az Atyám parancsait, és maradok az ő szeretetében. Ti az én barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek. Ezt mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és a ti örömötök teljes legyen.” (János 15,9.10.14.11)
Ez a búcsúbeszédis rész olyan csodálatos és fontos szavakat tartalmaz az Úrtól a tanítványok felé, hogy nemcsak csodálnunk kellene őket, hanem meg is kellene próbálnunk elfogadni őket mint kegyelmet és kihívást, és ennek megfelelően berendezni az életünket.
Nem különös – és ez az első szempont, amely felhívja a figyelmünket – hogy beszélhetünk a legmagasabb isteni szeretetről és a parancsok megtartásáról egyszerre? Az emberek esetében ez talán nem lenne olyan furcsa, mert természetünknél fogva egoisták vagyunk, és ezért a szükséges szeretetet törvényként és parancsként érzékeljük, ami ránk van bízva. De Krisztus, aki nem ismeri a bűnt, önmagát Atyja parancsainak alávetett személynek nevezi. Amikor azonban mérlegeljük, hogy milyen szeretet szükséges tőle a bűnösök iránt: kiállni azok mellett, akik elutasítják őt, gúnyolják őt, mindent megtesznek, hogy eltávolítsák őt, s mindezt a lehető legszégyenletesebb módon, világossá válik számunkra, hogy számára, éppen számára, aki minket embereket barátként szeretett, ez a szeretet a legkeményebb, legkegyetlenebb követelménnyé válhatott. És amikor tudja, hogy az Atya szereti őt, mert engedelmeskedik az ő parancsainak és rendeléseinek, ez az engedelmesség az Atyához vezeti őt oda, hogy a parancsok keménysége miatt még az Atya szeretetének tudatát és érzékelését is elveszíti: „Istenem, miért hagytál el engem?” Az inkarnált isteni szeretet elhagyató a végtelen szeretet által, éppen azért, mert a szeretet parancsát a végsőkig megtartja.
Miért? Bizonyára nemcsak azért, hogy minket tanítson, még ha a keresztút a legkifejezőbb tanítás is, amit Jézus adott nekünk. Hanem azért, mert Isten tervében a világgal nem lehetett másképpen, mint hogy Ő maga is testében tapasztalhatta és szenvedheti el a világ antiszeretetét és ellenségességét Isten felé, és szenvedésével ezt megbékélni és megsemmisíteni, és hogy az emberi szabadságnak adjon utolsó jogosultságot. Ez a legszentebb titok marad a hívő keresztény számára is, és mégis nem lehet máshol keresni a titok megoldását, hogy miért van a világban szabadság és rossz. Isten szeretete a legmegfelelőbb Isten lényéhez, de ha ütközik a világ antiszeretével, kemény parancsá válik. A Pálok ének ezt sajátos módján mondja: „Erős, mint a halál a szeretet, megbonthatatlan, mint a pokol a szenvedély” (Énekek éneke 8,6). Szóval van valami furcsa abban, hogy mi, akiket itt Krisztus barátainak nevez, néha a tényleg tiszta kegyelmet egy kemény parancsnak érezzük? Jézus azt mondja: „Az én igám édes, és az én terhem nem nehezedik.” Az ember belsőleg felszabadul, saját magához közelít, és csillapodik a nyugtalanságában, amikor úgy dönt, hogy önzetlenül szeret, ahelyett, hogy folyton önmaga körül forogna: ezt minden jó pszichológus tudja. Magunkra találunk, csak amikor a szeretetet találjuk; a szeretet parancsa a legrövidebb út a szabadsághoz, igen, maga a szabadság. Mégis van egy pont, ahol ez a szabadság útja sötétségen és a legkeményebb akadályokon vezet. Mégpedig akkor, amikor a másik ember unszimpatikus, ellenszenves számunkra, vagy még inkább – amikor ellenségként viselkedik velünk szemben. Nagyon jól ismerjük: az ellenségek iránti szeretet parancsa a keresztények számára a legkiválóbb mérce. Isten szeretett minket Krisztusban, amikor még az ő ellenségei voltunk, és meghalt értünk. Tehát Isten senkit sem tekint ellenségének. Így a keresztény, ami saját magát illeti, nem rendelkezik ellenségekkel. A másik valaki lehet az én ellenségem, és úgy is viselkedhet, de számomra ő Isten által szeretett testvér, akit Krisztusban mustok szeretni. Nem tudnék Istennel szemben megjelenni, ha valakivel szemben ellenséges érzéseket tárolnék a szívemben. Jézus ebben a pontban teljesen kompromisszumot nem tűrő, mert itt állunk a keresztény gyakorlat középpontjában: „Amikor a te ajándékodat az oltárhoz viszed” – ez azt jelenti: amikor eljössz a templomba, az eucharisztia ünneplésére, vagy csak egyszerűen imádkozni közelítesz – „és ott eszedbe jut, hogy a testvérednek van valami ellene, hagyd ott az ajándékodat az oltár előtt, és előbb menj és békülj meg a testvéreddel, aztán jöjj és áldozd fel az ajándékodat” (Máté 5,23).
Ezt szó szerint kell érteni. Talán nem tudok kibékülni a testvéremmel, aki ellenséges velem, de egyet mindig tehetek: kibékülök vele a szívemben, úgy tekintve rá, mint Krisztusban lévő testvérre, és imádkozom érte az út során a templomba. És éppen így mindig tehetek mást is, amit a keresztények gyakran hanyagul elhanyagolnak és elfelejtenek: bocsánatot kell kérnem, amikor a másikat megsértettem szóval vagy tettel. Ez a normális keresztény illemhez tartozik. De annyira sok keresztény van, aki azt a mondatot, hogy „sajnálom”, szinte soha nem mondja el; és talán még ritkábban, minél közelebb áll hozzá a megsértett ember – legyen az házastárs vagy szülő, gyermek, barát, beosztott vagy felettes. Megkövetel egy kis erőfeszítést, de mennyire érdemes! Megakadályozza az elidegenedést, az emberi láncba olaj kerül a homok helyett, és így hihetetlenül megkönnyítjük a másiknak a szeretet következő parancsát: a bocsánat parancsát. Hányszor kell megbocsátani? – kérdezi Péter. Hetvenhétszer, válaszolja Jézus. Aki bocsánatot kér, annak könnyű megbocsátani. Megebocsátani annak, aki nem tartja szükségesnek bocsánatot kérni, nagyon nehéz lehet. Talán az egész egyház másképp nézne ki, ha ezt az alapvető Úr parancsát annyira szó szerint vennénk, ahogyan az értendő. A számtalan, apró napi kölcsönös bocsánat cselekedetei, ahogyan az Apátunk kéri, belsőleg felszabadult, örömteli közösséget hoznának létre, tele fénnyel, amely aztán hiteles tanúságot tehet a világnak. Az a személy, aki bocsánatot kér, és a szomszédja, aki megbocsát neki, ebben a találkozásban igazi barátai az Úrnak, nemcsak azért, mert Ő szereti őket, hanem azért, mert megtartják parancsait és maradnak az Ő szeretetében. Csak ezután tapasztalják meg, hogy Jézus öröme van bennük, és hogy a saját örömük lett teljessé. Mindketten nem a valódi keresztény találkozásban tapasztalnak elégedettséget önmagukkal, a fáradozásuk örömét, hanem inkább – a kegyelem és Isten parancsa által cipelvén – túllépték saját emberi határaikat, és egy teljesen más örömben vesznek részt. Ez Krisztus öröme – „az én örömöm bennetek” – és az ég előíze. Az ilyen cselekedetekből és tapasztalatokból épül fel a hiteles egyház.
Élünk a pünkösd utáni időben, amelyben Jézus Krisztus szelleme és az Atya szelleme már cselekedik a templomban, bennünk. Nem mondhatjuk tehát, hogy nem tudjuk, ki ez a szellem, és mit kér tőlünk. Ezért végre komolyan kellene venni, amit az Úr mondott a búcsúbeszédben.
Nagy érzelmekkel itt nem jutottunk semmire, hanem apró, mindennapi munkával a legközelebbi környezetünkben. „Ölelni milliókat” – nem hasznos Isten országának építésében a földön. Ezzel szemben sokat segít egyetlen, nem szeretett ember szellemi megölelése a közelben, akinek elidegenedéséért és magányáért talán én is felelős vagyok. Ebben a kicsi, apró munkában építi a Szentlélek Isten országát a földön, diszkréten, míg egyszer csak itt megjelenik valami szellemileg erőteljes, ami rendkívül segít legyőzni az emberiség nagy földi problémáit. Ez a csendes építkezés a valódi pünkösdi mozgalom. Pál már mondta, hogy a nyelveken szólás bizonyára jó – ha arra kerül sor, ő is el tudja azt mind – de az egyház nem így épül, hanem csak a szeretet által, amelyről Pál azt mondja, hogy türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem gondol csak magára, nem zavarodik fel, elfelejti, amikor valaki bántja, hanem inkább mindent elvisel. Más szóval: nem számolja, mit tett neki ez vagy az, nemcsak megbocsátja a sérelmeket, hanem el is felejti, nem rendelkezik óriási memóriával, amely felhalmozza, ki milyen sérelmet követett el ellene, hanem azokat Isten megbocsátásába meríti, eltávolítja őket a világból, mintha soha nem történt volna meg. Mert így szeret Isten. Így fogunk majd egyszer kölcsönösen szeretni a mennyben, mert minden kölcsönös sértés végérvényesen el lesz felejtve. Így a Szentlélek erőt ad ahhoz, hogy már itt a földön szeressünk, mert különben nem építhetjük Isten országát a földön. Teljesen felesleges lenne imádkozni: „Legyen meg a te akaratod, jöjjön el a te országod”, ha nem vennénk komolyan a szót: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
(Hírdetés a svájci rádióban, 1979. május 20. Rövidítve.
Christliche Innerlichkeit 15/3 és 15/4, 1980 alapján.
Fordította Petra nővér a Feltámadottól, OCD.)
