Mikuláš Hermann – későbbi Vavrinec a Feltámadásról – 1614-ben született. Fiatal korában besorozta magát a harmincéves háborúba, részt vett fosztogatásokban és rablásokban, elkerülte a bitót. Sérülés miatt hazatért, de testi és lelki gyógyulása lassan történt. 1640-ben belépett a párizsi karmelita kolostorba. Itt újra és újra visszatértek emlékei katonai életéről, és a félelem üldözte. Tíz éven át félelmekkel és nyugtalansággal élt, anélkül, hogy imában vagy mások együttérzésében enyhülést talált volna. Csak később adódott meg neki, hogy szenvedését Isten iránti nagy szeretetének jeléül értelmezze, és elfogadja életútját.
„Az a félelem, hogy nem tartozom Istenhez, ahogyan szeretném, korábbi bűneim, amelyek mindig a szemem előtt voltak, és a nagy kegyelmek, amelyeket Isten nyújtott nekem, voltak minden szenvedésem okai és forrásai. Ebben az időszakban gyakran estem el, majd azonnal felálltam. Úgy tűnt, mintha a teremtmények, az értelem, sőt maga Isten ellenem fordult volna, és csak a hit állt mellettem. Néha gyötört a gondolat, hogy merész vagyok, és hogy túl gyorsan és könnyen akarok eljutni oda, ahová mások csak fáradsággal érkeznek, máskor meg azt éreztem, hogy biztosan el vagyok vetve, és már nincs reményem az üdvösségre. Amikor már azt hittem, hogy napjaimat ezekben a zűrzavarokban és nyugtalanságokban élem le (amelyek azonban nem csökkentették bizalmamat Istenben, hanem csak növelték hitemet), hirtelen átalakulást tapasztaltam. És lelkem, amely addig zavarodott volt, mély belső békét érzett, mintha megtalálta volna a középpontját és a nyugvópontját.”
(Forrás: A Karmel alapvető spirituális témái című könyvből;
az idézet Vavrinec a Feltámadásról szóló levelezéséből származik /1614–1691/)
