P. Ctirad Václav Pospíšil, OFM
Amikor fiatal fiúként anyámmal, a nagyon jámbor nővel álltunk a milánói Jézus-szobor előtt, nem tudtam elrejteni ellentmondásos érzéseimet. A barokk kis herceg, akit gyönyörű ruhákba öltöztettek és királyi méltóságának jelvényeivel ékesítettek, messze nem emlékeztetett az Isten Fiára, aki szegénységben és bizonytalanságban született valahol egy istállóban a nagy világ történelme szélén.
Ezenkívül a totalitárius rendszer világi hatalmával kapcsolatos kellemetlen tapasztalataim még inkább diszkreditálták a milánói szobrot, amely a császári ruhákban pompázik. A megalázott és üldözött egyház, amely mentes a buta önfényezéstől és önhordozástól, sokkal szimpatikusabb volt számomra, és sokkal hitelesebben hatott rám, mint a felfújt barokk egyházi triumpalizmus, amely a királyi ház pompájával fonódik össze. Miért is lenne csoda, hogy a közelibb és érthetőbb Jézus-gyermek számomra Szent Ferenc Greccia-i felfogása szerint volt?
Több év elteltével, mintegy csodával, Rómában tanulhattam, ahol a kereszthez kapcsolódó teológia ragadott meg. Az egyik kurzus, amit választottam, részletes elemzést nyújtott arról, mit mond Jézus keresztre feszítéséről János evangélista. Nem érdektelen, hogy a szégyen, a rettegő megaláztatás és a gyalázat (Zsid 12,3) pillanata az ő beszámolójában eszkatológiai király intronizálásaként jelenik meg. Két fejezetet szentel a Szenvedő Úr szenvedésének, amelyben a „király” szó összesen tizenkétszer elhangzik. Míg az Újszövetség más írásai Jézus felemeléséről beszélnek a feltámadása és mennybemenetele kapcsán (pl. Fil 2,9–11), azzal kapcsolatban, hogy most Isten Atyja jobbján ül mint uralkodó (pl. Mk 16,19), a tanítvány számára, akit Mester különleges szeretettel viselt, Jézus felemelése – intronizáció – már a keresztre feszítés órájában bekövetkezik (vö. Jn 3,14; 12,32).
Sok mindent elmond az is, ahogyan János leírja Jézus átszúrt fejdíszének jelenetét (vö. Jn 19,1n.). Sehol sem mondják például, hogy Jézus letette volna a bíborpalástot, így az érzékeny olvasónak az a benyomása támad, mintha a galileai éppen királyi öltözetben lépne a Golgotára. Amikor a tizenkilencedik fejezet tizenkilencedik versét görögül olvassuk, egy szokatlan kifejezést találunk, amely magyarul úgy fejezhető ki, hogy Jézus a keresztre a saját magának hozta. Így nem úgy vitte, mint bármely más halálra ítélt, hanem mint király, aki hatalmának jelvényével vonul. Aquinói Tamás János evangéliumának kommentárjában így írja: „Krisztus a keresztet királyként viszi, mint a mázlija jelét, dicsősége, egyetemes szuverenitása jeleként. ... Úgy viszi, akárcsak a harcos a győzelmi trófeáját.” (Super Ioannem, Torino 1952, 2414. oldal).
A kontemplatív ember szemei tehát láthatják a félelmetes megalázás mélységeit, melyet a hatalmas szeretet és a fiúi engedelmesség motivál, mint a magasztos dicsőség igazi mércéjét. Végső soron a világ is képes csodálni azokat, akik hatalmas nehézségeket és szörnyű kockázatokat túltettek a győzelemhez vezető úton. A megalázás mértéke, amely a későbbi felemelkedéshez viszonyul, a dicsőség mélysége, így érti például Bonaventura. Elég csak tudomásul venni, hogy Isten Fia olyan „magasra” emelkedett, mint amilyen „mélyen” előtte alászállt.
A dicsőséget tehát „alulról” vagy a „mélyből” lehet mérni. Isten lemondhat arról a ragyogásról, amely az ember számára teljesen elérhetetlen, az emberért megmutatva. Mintha megfosztaná magát dicsősége öltözetétől (vö. Fil 2,6–7; Jn 13,1n.). Mindazonáltal még ebben is egy teljesen paradox módon megnyilvánul lenyűgöző fensége, ez alkalommal mezítelenül és a szokásos attribútumok nélkül, amelyek nem a dicsőség lényegét képezik, azonos az isteni szeretettel és a teremtetlen léttel. A Megfeszített megalázása és felemelkedése felfedi az Isten Fia személyes identitásának igazi mélységét (vö. Mk 15,39).
Jézus Nazareti önkéntes odaadása, amely az emberi cselekedet az inkarnálódott Fiú engedelmességéről, megelőzi a megtestesüléskor való önátadás és önkéntes megalázás. Itt is megengedett, hogy a kontempláció szemeivel belemerüljünk az őszinte Isten dicsőségének szépségébe a tehetetlen és a másoktól függő gyermekkorban. Ugyanaz a szeretet logikája fedi fel a Gyermek királyi méltóságát Szent János mintázata szerint. Ezért az a Fiú is, aki Isten szeretetének királyi öltözetében van, nem riad vissza még a legfélelmetesebb emberi szegénységtől, emberi fájdalomtól, sőt emberi hűtlenségtől és bűntől sem. Ezért az a Fiú, akit a szenvedő emberi lét királyi insígniei terhelnek (vö. Róma 8,3).
Nem mindenki képes ugyanis kontempláló szemekkel látni a megalázás mélyén a szerető Isten mindenhatóságának paradox megnyilvánulását és dicsőségének mérhetetlen mértékét. A milosteljes Jézus-szobor ebben segít nekünk, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Megfeszített – Megdicsőült ikonja, amelyet Assisiben látunk. Ez a híres kereszt Szent Damián templomából, amely előtt Ferenc annyira buzgón imádkozott, és ahonnan a legenda szerint Krisztus szólt hozzá. Ma ezt a keresztet a Szent Klára assisi templomban találjuk. Tehát a Greccia-i Jézus-gyermek és a prágai milosteljes szobor között valójában ugyanakkora a különbség, mint a Markos és János szerinti szenvedés leírása között. Mindkét nézőpont helyes, igaz és ugyanaz a célja: Megindítani a szívünket, hogy összhangba kerüljön Isten Fiának szerető szívének pulzusával.
