Terézia Benedikta a Kereszttől (Edith Stein)
Az ember vágyik arra, hogy folyamatosan újra meg újra megajándékozzák a létezéssel, hogy ki tudja meríteni azt, amit a pillanat egyszerre ad és elvesz. Nem akar lemondani arról, ami teljességet ad neki, és szeretne végeláthatatlan és határok nélküli lenni, hogy mindezt teljesen és folyamatosan birtokolhassa. Véget nem érő öröm, árnyék nélküli boldogság, határok nélküli szerelem, fokozott élet fáradtság nélkül, a lehető legnagyobb cselekedet, amely egyben tökéletes békét és a feszültségektől való megkönnyebbülést is nyújt – ez az örök boldogság (...) Ez az a létezés, amire az embernek az életében szüksége van.
A megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az én létezésem mulandó, egy pillanattól a másikig határolt és a nem-lét lehetőségének kitéve, egy másik, szintén megkérdőjelezhetetlen tényhez kapcsolódik: hogy ezen mulandóság ellenére pillanatról pillanatra meg vagyok őrizve a létezésben, és hogy mulandó létezésemben benne van az örök létezés. Tudom, hogy valaki tart, és ebben rejlik nyugalmam és biztonságom. Ez nem az a magabiztos bizonyosság, amelyet az ember érzi, aki saját erejével áll szilárd talajon, hanem egy gyermek édes és boldog bizonyossága, akit erős kar ölel át, egy bizonyosság – tárgyilag nézve – nem kevésbé ésszerű. Nevezzük-e esetleg „ésszerűnek” azt a gyermeket, aki állandó szorongásban él, hogy anyja elengedheti őt?
A létezésem során így találkozom egy másik létezéssel, amely nem az enyém, de amely a létezésem támaszát és alapját képezi, amelynek maga az alapja és támasza hiányzik. Ahhoz, hogy ebben a létezés alapjában, amivel önmagamban találkozom, észlelhessem az örök létezést, két úton juthatok el. Az egyik az a hit útja: amikor Isten „aki van”-ként jelenik meg, mint aki az életet teremt és fenntartja, és amikor a Megváltó így szól: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van” (János 3:36). Ezek mind világos válaszok a saját létezésem titokzatos kérdésére. És amikor Isten a próféta szájával azt mondja nekem, hogy hűségesen mellettem áll, mint a saját apám és anyám, hogy Ő magának a szeretetnek a megtestesülése, akkor világosan látom, mennyire „ésszerű” a bizalmam abban a keretben, amely tart, és mennyire ostoba minden félelem és aggodalom a semmibe való zuhanás miatt – hacsak nem szakadok el ettől a biztonságos karjától.
A második út a filozófiai tudás útja, amely a saját útját járja. Ez a deduktív gondolkodás útja, amelyen az Isten létezésére vonatkozó érvek haladnak.
Forrás: Edith Stein, Gondolatok és meditációk
Kiadta: Trinitas, 2000
Szerkesztette: Norbert Žuška, OCarm.
