Lényegében csak ez helyes: az életünket Istennek szentelni, ahogyan Ő akarja, és nem úgy, ahogyan mi szeretnénk. Vágyat ébreszt bennünk a magányra és a csendre – és éppen ezeket a magányt és csendet vonják meg tőlünk. Talán ez egy kegyetlen játék velünk? Vagy nem olyanok-e az életünk külső körülményei, ahogy Ő szeretné?
Nem, nem! Még ha vágyunk nem is teljesül úgy, ahogyan szeretnénk, nem haszontalan. Megvédi tevékenységünket a cselekvés cselekvésértől. Megadja tevékenységünknek a helyes irányt és a belső jogosultságot. Megakadályozza, hogy munkánk csak a kötelezettségek mechanikus teljesítése legyen, fontos eszközzé teszi, amellyel Krisztusnak átadhatjuk magunkat, hogy Ő bennünk és általunk úgy cselekedjen, ahogyan Ő akarja, és ne úgy, ahogyan mi szeretnénk. Jaj a cselekvő embereknek, akik mindazt, amit az élet magával hoz, nem érzik ebben a gyönyörű nyugtalanságban, amely a lélek mélyén a csend és a magány utáni vágyat ébreszti.
(P. Albert Peyriguere /1883–1959/, levél a nővérnek, 1939. június 8.)
