Most már nyolcvanegy éves vagyok. Ahogy az ember öregszik, fokozatosan megszületik benne a kötelezettség tudata. Először ellenállsz neki, mert azt hiszed, hogy ez beképzeltség, de aztán egyre sürgetőbb szeretettel hallod a hangot: „Mielőtt elhagysz minket, mondd el, mit tudsz.”
Ha ma nem tenném eleget ennek a felszólításnak, azt érezném, hogy egy emberi élet egyhavi jövedelmét áshatom el. Nem természetesen a saját életem értékéről van szó, hanem arról, amit az életkörülmények révén, amelyeken keresztül azonnal itt, majd ismét ott haladtam, megértettem; és ezt gyakran csak akkor, amikor feladtam a makacs ellenállásomat.
Mondani, amit tudok... Amint belevetem magam, rájövök, hogy valójában csak néhány biztos tudásom van. Három van: és mégis igaz, hogy az örök Isten a szeretet; és mégis igaz, hogy szeretve vagyunk; és mégis igaz, hogy szabadok vagyunk. Bárcsak sikerülne ezeket a három biztosítékot másoknak átadnom.
(Abbé Pierre /Henri Grouès, 1912. augusztus 5. - 2007. január 22./, Testamentum)
