Nincs ellentmondás a hivatásunk és a személyiségfejlődés között. Néha – különösen azokban a pillanatokban, amikor elveszítjük a bátorságunkat – arra a gondolatra vezet minket, hogy választanunk kell a boldogságunk és Isten akarata között, hogy Isten akarata azt követeli, hogy feláldozzuk a boldogságunkat. Azonban Isten dicsősége és a személyiségünk fejlődése teljesen elválaszthatatlan. (…) Ha Isten teremtett minket és hívott a dicsőségéhez, akkor nincs valódi ellentmondás a hivatásunk és az Ő beteljesítése között, Isten akaratának, Isten szándékának velünk és érdekeinkkel. (…) Isten dicsősége, ahogy Szent Irenaeus mondja, az „élő ember”, tehát az ember, aki Istennel él. A szent az az ember, aki valóban él. Origenész ezt állította: „A szentek élnek, és az élők szentek.” A szentség a teljes életet jelenti.
Ez pedig azt jelenti, hogy Isten dicsősége megvalósul többek között mindazon lehetőségek kibontakoztatásával, amelyeket Isten a szívünkbe helyezett. Isten dicsősége és a mi beteljesedésünk tehát elválaszthatatlanok.
(Mary David Totah, OSB /1957–2017/, Az Isten öröme)
