Veronika Elisabeth Schmitt, O.C.D.
A levelek különösen közvetlen hozzáférést biztosítanak ahhoz az emberhez, aki írta őket, mert az életből származnak. Így van ez Szent Teréz 16. századi leveleivel is. Ezek hatalmas spontaneitást és élénkséget fejeznek ki. – Teréz mester a levelek írásában. Megmaradt nekünk 440 levele, és német fordításban kapható egy kétszörös kötetben, kb. 1200 oldalon.1 Ez azonban csak töredéke annak, amit Teréz valójában írt. Azt feltételezik, hogy körülbelül 15 000 levelet írt.
„Nehéz számomra röviden kifejezni magam.“
Sokszor panaszkodik Teréz a levelezés terhével kapcsolatban, például egy 1576-os levelében Jeronim Gracián atyának: „Sokkal szívesebben írtam a alapító könyvet, mint ezt a számtalan levelet, amelyek szinte a halálba fárasztanak.” Élete utolsó éveiben titkárnőt, Anna a Szent Bartoloméot, szükséges, hogy a hatalmas levélmennyiséget kezelje. Ez vészmegoldás, amellyel nehezen birkózik meg: „Sajnos nem tudok hozzászokni ahhoz, hogy nem saját kezemmel írok,” ismeri be 1580-ban a sevillai nagyapához, Mária a Szent Józseftől.
A terhek ellenére Teréz mégis lelkesen írja a leveleit. Ezen öröme a kapcsolatok iránt és kommunikációs készsége miatt nem meglepő. A levelezés korában a levél volt az egyetlen lehetőség annak a felkeresésére, aki nem volt közvetlen elérhetőségen. Reformáló és alapítói tevékenysége miatt számos személyes és lényeges ügyet kellett intéznie. Levelei mégis soha nem elméleti értekezések vagy rendszersen kidolgozott magyarázatok spirituális témákról. Egyszerűen úgy ír, ahogyan a szívében van. Ezért olyan szimpatikusak a levelei. Nagyon intenzíven azzal a személlyel foglalkozik, akinek ír, érez és szenved vele együtt. E levelek olvasása során ez egyértelműen nyilvánvaló. Egyik jellemvonása, valamint a helyzetek és emberek „mélyéből” való megértése és azokhoz való hozzáállása nemcsak komoly, hanem humoros is.
Így érthető, hogy szívesen ír, és egyáltalán nem fejezi ki magát röviden: „Ahogyan Önnek nehézséget okoz rátartózkodni a levelekben, nekem is nehezemre esik röviden kifejezni magam” (levél Domének Baňez atyának, 1574).
Teréz tökéletesen birtokolja kora udvari formáit, de éppúgy tud teljesen konvencionálisan cselekedni. Érezni lehet affinitását az emberekhez, akikkel barátságban van, de ugyanúgy elviselhetetlenségét is, amit egyáltalán nem rejt véka alá. Levelei teljesen emberiek. Ez lehet korrekciója minden kísértésnek és hajlamnak, hogy őt méltóságteljes, elérhetetlen szentként ábrázolják.
„A leveleket sose olvasom át…”
Teréz tudja, hogy már életében szentként tekintenek rá. Sokat mond, mikor azt írja Gracián atyának: „Mert nagyon bánkódom egy ilyen értelmetlen dolog miatt, amit többször hallottam, ahol Ön volt; azt mondták, hogy Terézia Jézustól állítólag szent.” Mikor ő így védekezik, nem a leértékelésről van szó. Teréz túlságosan jól ismerheti magát ahhoz, hogy illúziókba merüljön a saját tökéletességéről. Milyen valódi ez az önértékelés, azt mások mellett az is megmutatja, hogy leveleit teljesen felesleges aggodalom nélkül írja saját „szentségéről”. Egyáltalán nem vágyik arra, hogy levelei egy napon megőrzésre és közzétételre kerüljenek. Ellenkező esetben aligha adna testvérének, Lorenzónak ezt a tanácsot: „Ne fáradj azzal, hogy a leveleket, amelyeket írsz, mindig átnézed; én a magamét sose olvasom át. Ha hiányzik belőle néhány levél, egészítsd ki! Én így csinálom itt a leveleiddel. Az ember hamar megérti, hogy mit akart a másik mondani; a többi csak időpocsékolás, és nincs értelme.” Eközben Teréz azon kevés művelt nők közé tartozik a maga korában, akik tudtak olvasni és írni. Az, hogy ilyen nyugodt, nem naivitásából vagy tudatlanságából fakad. Számára az alapvető az, hogy megértse. Ez fontos számára.
Teréz a levelek írásakor élő párbeszédbe lép a címzettel. Mindketten, ő maga és az, akinek ír, élénken megjelennek előttünk az olvasás során. Ilyet csak az tud írni, aki teljesen jelen van, és így találkozik a másikkal. Teréz és levelei e meglepő nyitottságával és a saját személyét illető őszinteségével vonzóak. Egyben azonban nagyon pontosan tudja, hogy hol vannak azok a határok, amelyeket be kell tartani.
Teréz előttünk teljesen emberként bontakozik ki. Érdemes megjegyezni, hogy levelei nem vallásosak vagy a világtól elzárkózottak. Ezek házvásárlásokról és javakról is szólnak, éppúgy, mint a mindennapi élet gyakorlati ügyeiről. Teréz írása nem a fejéből, hanem a szívéből fakad. Az alapvető az, hogy amit éppen az intuíció sugall neki. Így a lelki témákról hosszabb nyúlfaroknyi szövegeket viszonylag ritkán olvasunk. Levelei nem lelki szövegek a téma miatt, hanem a karakter miatt, amelyen keresztül minden kiemelkedik: Terézia, aki teljes mértékben megvalósította emberi küldetését, és akit teljes mértékben nyitott a Isten és az emberek felé. Ő számára mindig az életről, az élet „többi” részéről van szó, benne és másokban. Ezért is elutasítja, hogy leveleit koponya jelével pecsételje; kéri testvérét, hogy küldje el neki a saját pecsétjét, amely a Úr neve szimbólumát hordozza, „amelynek képét szeretném szívemben.”
„Még sosem bontottam fel a levelet a kezéből, mint ezt…”
Ez a mondat egyáltalán nem egy olyan levélben áll, amelyet a Kármel egyik lányának írt, hanem egy magasan rangú egyházi arcnak, a jezsuiták rektorának Avilában, Dávila atyának. Ő egyben Teréz gyóntatója is. Milyen őszinteség rejlik ezekben a sorokban! Teréz úgy ír, ahogyan érzi, de ehhez hozzátartozik az is, hogy kifejti: „Mert még nem vagyok olyan alázatos, hogy el tudnám viselni, hogy olyan büszkének tekintenek. De Önnek nem kellene ennyire feltárnia alázatát az én kárjavatomon.” Fájdalmas pontjába hatolt be. Az alázatot – ne feledjük, igazi alázatot – a lelki élet alapjának tekinti. Most pedig valaki – a gyóntatója – éppen ebben a lényeges ponnál támadja. Nem egyszerűen aláveti magát, hanem képes kiállni is. Ezért a levél nemcsak a hibájának közvetlen beismerésével zárul, hanem egy konkrét szándékkal is, hogy javuljon, amit a címzettnek közvetít: „A jövőben szeretnék javulni, és nem azonnal írni önnek az első benyomásaimat, mert ez számomra drága. Ha Ön tökéleteset lát, az én kísértésem megszűnik. Isten adjon Önnek ezt a kegyelmet, mert Ő képes rá! Ez az egyetlen kívánságom.” Nem adja meg magát, de ragaszkodik ahhoz, amit már alázatnak ismer: „Élni az igazságban” (6 H, X, 6.7). Ez az igazság motiválja őt arra, hogy mások hibáit ne egyszerűen csak a felebaráti szeretet köntösével takargassa. Világosan és tisztán látja ezeket, és ezt meg is fejezi. Még akkor is, ha emiatt hátrány érheti. Az ő őszintesége és nyíltsága nem ismer hamis alkudozásokat, „csak hogy nyugalom legyen.” Megmondja, amit megismer, és kiáll mellette. Egyúttal látja a saját részesedését is az ügyben, és elismeri a kudarcait. Itt a konfliktusok konstruktív kezelése látható. Ehhez a másik emberbe való beleélés és az együttérzés képessége szükséges. Teréz nemcsak a saját nézőpontját látja, hanem a másikét is, és megpróbálja tudomásul venni, hogy az ő nézőpontja sem az egyetlen. Az alázat nem csábítja őt hamis szerénységre, amely már nem ismer el saját véleményt. Teréz érett engedelmességet mutat, ami tudja a saját véleményét, de azt esetleg relativizálni és alávetni tudja. Ehhez bátorság és önállóság kell! Ezzel a kontraszttal Teréz esetében folyamatosan találkozunk: egyrészt erős önérzettel bír; a generális atyának ezeket a szavakat írja: „Ezzel kell vigasztalnom magamat a végtelen örökkévalóságig, ahol az Ön Tisztelt Ura láthatja, mennyire adósa vagyok Önnek.” Másrészt viszont erős kétségei is vannak önmagával kapcsolatban, legyen szó tapasztalatairól vagy döntéseiről. Így olvassuk a levelében Ordonez atyának: „De mindig félek, amikor valamiről kell dönteni; mert akkor azonnal azt gondolom, mintha minden elveszett volna.” Ez a belső polaritás jellemzi a személyiségét és adja azt a dinamizmust, ami oly élővé teszi őt. Ő személyesen bizonyára nem viselne könnyen ezeket az ellentmondásokat.
„Kérem Istent, hogy legyen belőlem valódi karmelita nővér…”
A levelek Teréz számára beszélgetést jelentenek. Várja a válaszát a szavára. Sokak számára az ő idejében nagyra értékelték a levelezést vele. Azonban saját rendjének tagjai közül több olyan is van, akiktől nem kap választ a leveleire. Ezek Antonio atya, az egyik első karmelita reformátor és Mariano atya, aki nagyon jó kapcsolatban állt a spanyol udvarral. Mindkettő keveset jelez magáról, vagy egyáltalán semmit. Ekkor Teréz egy levélben a sevillai nagyapának, Mária a Szent Józseftől, ezt írja: „A Jézustól szent Antal atyának és a Mariano atyának átadom a megjegyzéssel, hogy én most már arra is törekedni szeretnék, hogy elérjem a tökéletességet, amit ők már elértek, nevezetesen, hogy ne írjanak.” Itt találjuk meg Teréz egyik sajátos vonását: a valóságot humorral tudja kifejezni. Így képes irányítani anélkül, hogy a gúny vagy moralizálás sértené. Ez a humor megmutatja szelleme nagyságát, szíve szélességét és a képességét, hogy nevetni tudjon saját magán. A nehéz életet, amelynek nehéz vonásait világosan érzékeli, jelentős vidámsággal dolgozza fel. És ez a vidámság az egyik olyan vonás, amely napjainkban is élénk a kolostoraiban. Különösen a mindennapi rekreációk során nyilvánul meg, ahol a nővérek szívből nevethetnek. Teréz nem kedvelte a melankóliára épített szentséget.
Teréz humora olyan jótékonyan hat, mert ő is humorral tekint magára. 1576-ban, negyven évvel a rendbe való belépése után, tizennégy évvel az első reformáló kolostor megalapítása után, ezt írja Gracián atyának: „Kérem Istent, hogy legyen belőlem valódi karmelita nővér, hiszen jobb később, mint soha.” Ezek a szavak a rend reformálója és alapítója szájából hangzanak el! Ezek a szavak komolyan gondoltak. Teréz tudatában van annak, hogy mindig újra az elején áll, és túl becsületes ahhoz, hogy ne lássa, hogy előtt még hosszú út áll. „Egy dolog, ami itt (Sevillában) kielégít, és még inkább kellene, az, hogy itt nem vagyok, mint ott, a szentség látszatának kiszolgáltatva! Ez lehetővé teszi az életet és a cselekvést anélkül, hogy félnem kellene attól, hogy egy napon ez a légvár összeomlik felettem.”
Nemcsak Gracián atya, hanem az egész rend évszázadokon át nagy segítséget talált Terézben „egy ilyen nyomorúságos teremtmény, mint én.”
Teréz a leveleiben közvetlenül és spontán találkozik velünk, ahogyan kortársai is megtapasztalhatták. Folyamatosan fedezhetjük fel őt, és rájöhetünk, hogy nem lehet őt egyetlen sémába sem besorolni. Teréz sokoldalú, és éppen ilyen ajándéka, hogy gazdag tudását és tapasztalatait szavakkal ki tudja fejezni.
A levelek írása manapság, a különböző kommunikációs lehetőségek idején, inkább ritka jelenséggé vált. Viszont olyan kincseket rejt magában, amelyek értékesek – nemcsak a korabeli címzettek számára.
Átvéve a Karmelimpulse folyóiratból, 10. évfolyam, 2000/I, 5–9. oldal.
Németből fordította M. Petra a Feltámadottól, OCD nővér.
