VIII. Fejezet: Szolgálat a hranicai lazaretban
(Edit Stein emlékek)
2. rész
A csehországi és morvaországi lazaretek túlnyomórészt német ápolónők kezei között voltak. A lazareteket német ápolónők szervezete alakította, és a sziléziai Vöröskereszt biztosította a segítőket. Ezt egy hölgy közvetítette Breszből, Stein Gertrúd. Amikor 1915. április 7-én reggel 6 órakor indultam, odajött a vonathoz, bemutatott két másik segítőnek, akik Szászföldről érkeztek, és velem együtt Hranicára jöttek, majd átadta nekünk jelvényeinket: zománcozott brosst, fekete szalagot piros kereszttel a fehér mező közepén. Mindkét szászi útitárs fiatal lány volt, az egyik jó polgári családból származott, a másik kicsit egyszerűbb, mindketten – ha jól emlékszem – házvezetőnők, akiknek nem volt hivatásuk. Természetesen mindannyian feszülten vártuk új feladatunkat. Délben értünk a célhoz. Az állomáson kocsit fogtunk, és autóval mentünk a lazaretba. A város szélén, távol helyezkedett el. Hranice szép kisváros volt. A piacon kövekből épült „árkádok”, ahogyan a sziléziai és cseh ősi városokban ismertem; az ívek alatt kereskedők asztalai álltak, amelyeket az üzletekből toltak ki. Kocsink megállt egy hatalmas épület kapuja előtt. Az úton három nagy ház állt, amelyek közvetlenül egymás mellett helyezkedtek el. Az egész homlokzat mentén való átjutás körülbelül tíz percig tartott. Békeidőben itt lovas kadétiskola működött, a hozzátartozó épület tiszteknek, és egy magasabb fokú középiskola. Hátul csatlakozott hozzá egy nagy és egy kisebb lovarda. Ezen kívül újonnan építettek barakokat a lazaret céljaira (már nem emlékszem pontosan, hogy 10 vagy 20). Mindegyikben két terem volt a betegeknek, ötven ággyal.
Elsőként az étkezőbe vittek minket, ahol kiadós ebédet kaptunk. A legtöbb nővér már evett, csak néhányan késet. Kérdezték tőlünk, hoztunk-e nekik leveleket. Stein kisasszony valóban adott nekünk levélpapírokat. A zongorára tettük őket, ahol a címzettek megkeresték a magukét. Az, hogy a nővérek ide-oda szállították a leveleket, általános gyakorlat volt, mivel sok levél elveszett a normál úton, vagy hetekig visszatartották őket. De szigorúan tilos volt így kikerülni a cenzúrát, ami a szövetséges államok között létezett. De nyilván senkit nem érdekelt ez a tilalom.
Ha jól emlékszem, ebéd után kiosztották nekünk az alvóhelyeket. Az egyik folyosón egy segítőt hívtak, hogy hozzon magával. Megmutatta nekem a szabad ágyat a nagy hálóteremben. Ezt kellett előkészítenem. Ezen kívül még néhány percben, amit rám szánt, elmondta, hogy valószínűleg hamarosan torokgyulladást kapok, hiszen itt ezt mindenki megkapja az elején. Nem tűnt vonzónak, hogy ebben a környezetben megbetegedjek. Kedvezőbb benyomást keltett, amikor a fő nővér végre időt szakított ránk, hogy üdvözöljön minket. Az irodájába hívtak minket. Ez egy világos, tágas szoba volt, amely szilárd íróasztallal és virágokkal teljesen úgy nézett ki, mint békeidőben. Margareta nővér kicsi, de erős személyiség volt, körülbelül 30 éves; az arca a fehér fejpánt alatt jóságos és barátságos volt, a természete egyszerű, természetes és igénytelen, de szilárd és eltökélt. A háború előtt a sziléziai faluban volt nővér. Mint a legtöbb itt dolgozó nővér, ő is a német ápolónők szervezetéhez tartozott. Nehéz körülmények között alakította ki a lazaretet, kevés segítő személyzettel.
Mielőtt a legszükségesebbhez hozzájutott volna, megérkezett az első egészséges hasmenéses betegek szállítmánya. Most 150 nővér és segítő vezette a csoportot, emellett nehéz volt a kommunikáció a cseh igazgatóval, az orvosokkal, a katonai hivatallal. A lakosságtól egyáltalán nem kapott támogatást. Szinte teljesen cseh volt, s ellenséges a németekkel szemben. Amikor valakit az utcán németül kérdeztünk az útról, nem kaptunk választ. Az ottani emberektől a lazaret nagyon ritkán kapott adományokat, mivel német nővérek ápolták őket. Csak arra voltunk utalva, amit otthonról kaptunk. Míg őket ápoltuk, a hranicai lányok szépen felöltözve ült a fürdőhelyi sétányon a koncerten.
Margareta nővér egy pillanatra mérlegelte, hová küldje az új segítőket. Engem a tifuszos állomásra helyezett. Telefonált a nagy lovardába, hogy ott jelentsen be. Aki odavitt, már nem tudom. Átmentünk a kapuhoz az udvarba, és a kis lovarda mellett a nagyhoz mentünk. Ez egy egyszintes épület volt, valójában csak egy tágasabb barak. A bejárati ajtó bal oldalán az első szobában volt a orvos kicsi szobája, aki éppen éjszakai szolgálatban volt. Utána a nővérek szobája következett. A jobb oldalon található volt a fürdőszoba és egy kis szoba, ahol a betegeket helyezték el, akiket más fertőző betegség miatt el kellett különíteni a többiektől. Az ajtóval szemben kétszeres ajtó vezetett a betegek első termébe. Mögöttük még két terem volt, mindkettőben egy-egy főorvosi és nővéri iroda. Minden terhez tartozott egy kis konyha is, a teának. Mindkét első teremben 60 súlyos tifuszos beteg feküdt, a hátsó teremben 58. A gyógyuló betegeket átkonvertálták a barakokba. Minden teremnek volt saját orvosa, két hivatásos nővér és két segítő; emellett a házi munkákra ápolónők (helyi lányok) és egy férfi a honvédségből. Az egész tifuszos osztály vezetője Boral titkos tanácsos volt, a főnővér pedig Anna nővér. Bevezettek az első terembe, ahol segítőként dolgoznom kellett, és megismertettek a nővérekkel.
(…) A nővérek barátságosan köszöntöttek. A nővérruhára és a fehér köpenyre még egy fehér orvosi köpenyt is kaptam. Azt levettük, amikor elhagytuk a tifuszos állomást, hogy a legkevesebb bacilus kerüljön ki. Ezen kívül minden teremben volt egy edény, amely fertőtlenítő oldatot tartalmazott. Ebből mostuk kezeinket minden egyes beteggel való érintkezés után. Emellett más fertőtlenítő szerekből sem spóroltunk. A használt fehérneműk egyből nagy vödrökbe kerültek, amelyek leszoló oldatot tartalmaztak. Mindenki büszke volt arra, hogy a házban csak nagyon ritkán fertőződött meg valaki. És a főnővérre azt mondták, hogy ha megfertőződne, nem a tifusztól halna meg, hanem szégyenből. (…)
A másik segítő az osztályon, Steffi, szakképzett munkaerő volt. Ezzel szemben nekem volt előnyöm. De: a kurzusunk csak egy hónapig tartott, és aztán még hat hétig dolgoztam gyakorlatilag. Ez már fél éve volt. Tifuszos beteget még sosem láttam; csak az oktatási könyvünkből ismertem a betegség okait, tüneteit és lefolyását. Természetesen először be kellett tanulnom, és biztosan sok dolgot elrontottam. Csak egy dologra emlékszem. Amikor átsétáltam a termen, láttam egy beteget, akinek a hidegtől vacogtak a fogai. Gyorsan megtöltöttem a meleg vízzel a fűtőpalackot, és odaadtam a lábához. Akkor a beteg is muszáj volt mosolyognia: hiszen hideg borításban feküdt.
Loni nővér a megérkezésem után végigvezetett a teremben, megmutatta nekem az összes felszerelést, és megismertette velem a betegek állapotát. Különösen figyelmeztetett a betegeink között akkor a legnehezebb esetre. Ő egy fiatal olasz kereskedő volt Trieszben. Csak keresztnevén emlegették; a neve már nem jut eszembe, nevezzük mondjuk Mariónak. A betegség nála szokatlanul hevesen jelentkezett. A szája folyton tele volt nyálkával, gyakran vérrel vegyítve. Loni nővér megparancsolta, hogy minden alkalommal, amikor elmegyek mellette, tisztítsam meg a száját tamponnal. Erre a irgalmas tettért mindig köszönetet mondott a szemével. Egyáltalán nem tudott beszélni; teljesen elvesztette a hangját. Minden vizit során alaposan megvizsgálták. Az orvos és a nővérek róla beszéltek a ágya mellett, mintha semmit sem értene. De én a nagy, csillogó szemeiben láttam, hogy teljesen tudatánál van, és feszülten figyelt minden szóra. Többnyire teljesen csendben feküdt, de figyelte minket. A többi beteg szinte mind lázban nem tudott a tudatuknál lenni, és nem voltak tudatában annak, ami körülöttük zajlott. Úgy ápoltuk őket, mint a kisgyerekeket, és csodálkoztunk, amikor hetek múlva magukhoz tértek, és normális emberek módjára viselkedtek. Néhány esetben a tifusz már visszahúzódott, de még mindig szenvedtek a kísérő tünetektől. A leggyakoribb komplikációk a tüdőgyulladások és a mellhártya-gyulladások voltak, és sokkal több áldozatot követeltek, mint maga a tifus. Néhányan a Kárpátok frontról érkeztek, fagyott lábakkal, és ennek megfelelően kellett őket ápolni.
A körútunk során bejött az orvos a vizitre, és bemutattak neki. Még nagyon fiatal volt, kicsi és alacsony növésű, világos hajú és rózsás arcú. Néhány barátságos szó után kijelentette: „A nővér úton fáradt lesz. Ma elengedjük.”
Mindeközben egy másik teremben megállapították a foltos tifusz egyik esetét. Ezt nagyon rossznak tartották. A lefolyás többsége halállal végződött, és a fertőzés kockázata óriási volt; alig lehetett védekezni ellene, mert a betegség kórokozója még nem volt felfedezve. A fő nővér elrendelte, hogy a tifuszos állomáson levő nővérek a lehető legkevésbé érintkezzenek másokkal, és mindannyian aludjanak a nagy lovardában. Így újra el kellett vinnem a csomagomat a nagy teremből, ahová néhány órával ezelőtt helyeztem. Csak nehezen találtam az utat a nagy épületek között.
(…) A nővérekkel jól kijöttem. Ügyesek és lelkesek voltak a szolgálatukban, bár úgy tűnt, hogy inkább a törekvés vezérli őket, mint az emberi szeretet. Úgy tűnt, hogy kedvelnek engem. Minden munka, amit rám bíztak, örömet okozott, és örömmel segítettem a másoknak, amikor valami dolguk akadt. Szilárdan megállapították, hogy mind a négyen közöttünk az ebéd és a kávé között – amikor általában nem volt sok munka – váltakozó pihenőidőnk volt. Nekem a pihenés nem volt fontos, hiszen azért jöttem, hogy dolgozzak, nem pedig ahhoz, hogy sétáljak vagy aludjak. De Loni nővér általában ragaszkodott hozzá, hogy nekem is legyen időm pihenni. Fokozatosan azt is felismertem, hogy szükséges volt – leveleket írni, rendben tartani a dolgaimat, megvenni valamit a városban stb. De amikor láttam, hogy Steffi fáj a feje – ez gyakran előfordult – kértem a lehetőséget, hogy sendeljem az ágyba, és én vegyem át a szolgálatát. Nem mondott sok szót, de örült, hogy valaki barátságosan átvette tőle. Ő egy hontalan száműzött volt. Amikor a nagy német előretörés során Galíciában gyakrabban jöttem be a terembe az örömhírekkel a győzelemről, ezt mondta kissé kemény német nyelvén: „Ó Edit nővér, te mindig hozol olyan jó híreket.” Egyszer azt is be tudtam jelenteni, hogy szülővárosa, Tarnóv felszabadult az oroszoktól. A katonák körében a boldog híreknek kisebb visszhangja volt. Hitetlenkedve rázták a fejüket. Vereségeket és állandó visszavonulást éltek át, és nem tudták elhinni ezt a fordulatot. Ezért teljesen felháborítottak.
Dr. Pickkel is jól lehetett dolgozni. A prágai egyetemi klinikáról érkezett, belső orvos volt, és ugyanazt a hibátlan rendet kérte a mi termünkben, mint a klinikáján. Örömet okozott az érdeklődésem a medicina iránt, és szívesen tartott számomra tanulságos előadásokat a betegek ágya mellett, ahogyan azt a főnöke is tette a nagy viziteknél. Gyakorlatilag is sokat tanultam tőle. Kellemes felfedezés volt számára, hogy velem latinul kommunikálhatott, mint egy kollégájával. Azonban a latin, ahogyan ezek az orvosok beszélték, valóban barbár volt.
(Edith Stein művei VII, Editions Nauwelaerts – Louvain 1965, 233–239. oldal, rövidítve.)
Választotta és fordította nővér Petra a Feltámadtól, OCD.)
