Szentlélek: ajándék és erő (1. rész)

Húsz-harminc évvel ezelőtt a Szentlélekről való beszédet általában hallgatás és feledés övezte. A Szentlélek nagy ismeretlen volt. Még 1951-ben E. Brunner azt állította, hogy a Szentlélek mindig is a teológia mostohája lesz, és hogy a teológusok számára a Szentlélek dinamizmusa mindig is félelmetes lesz. A Szentlélek valóban ismeretlenként lett bemutatva, mint olyan megfoghatatlan erő, amely szabadon „fúj, ahová akar” (János 3,8). Manapság azonban ez már nem így van, valóságos és igazi "újraszületésről" beszélünk. Ez egy újrafelfedezés, melynek bibliai és ökumenikus okai vannak, és amely kifejezésre jutott néhány világi mozgalomban, különösen a Karizmatikus Megújulás csoportjaiban. Ugyanakkor az egész problémát elemezni kell, nem elegendő a optimizmusra építeni. Ha nem akarunk visszaesni a múlt hibáiba, a helyzetet elemezni és megérteni kell; ha a jövőben valóban orientálódni szeretnénk, tudnunk kell a mai problémákat.

A Szentlélek elfeledése és újrafelfedezése

Míg az első keresztény közösségek Jézus alakját lényegében a Szentlélekkel kapcsolták össze (elég csak visszaemlékezni Jézus születéséről és keresztségéről szóló elmondásokra), ez a mi esetünkben nem így van. „Sok keresztény, aki szívesen beszél a teremtésről, Krisztus megtestesüléséről és váltságáldozatról, az egyházról és a jövőről, tartózkodik a Szentlélek munkájáról való beszédtől. Véleményük szerint ez olyan rejtett és egyéni munka, hogy minden kísérlet teológiai kifejezésekben való megfogalmazásra tiszteletteljes sértés lenne. [...] Ennek eredményeképpen a teológia, s így az ima, tanítás és az egyház élete is "alultápláltságot" szenved.”¹ A Szentlélek iránti elégtelen figyelem a kegyelem ajándékának globális figyelemhiánya az egyház és az emberiség számára. Ennek következtében szegényesebb a beszéd a Szentlélek olyan aspektusaiban is, amelyeket nem felejtettek el.

E szellemi szárazság gyökereiben különösen két ok áll. Az első a válasz azokra a lelki mozgalmakra, amelyek minden korban (a montanistáktól Jáchim de Fiore-ig és a fraticellókig) a Szentlélek kinyilatkoztatásával felléptek a egyházzal és az egyházi írásmagyarázattal szemben. Ennek következtében egy bizalmatlan magatartás alakult ki, amely a hit és a lelki tapasztalat egymástól való eltávolodásához, a Szentlélek hatásainak elfeledéséhez és közömbössé válásához vezetett, ami végül a keresztény és egyházi élet homogenizálódásához vezetett a szükséges minimumra: nem bűnözni. Az, hogy a szubjektív felemelkedés (a Lélek által) és az egyház iránti engedelmesség egymással szemben két különböző alternatívaként jelent meg, félelemhez vezetett a belső erőtől, amely úgy tűnik, hogy sugallja és irányítja egyes embereket, köztük a szenteket; végül ez intellektuális és hierarchikus kifejeződést eredményezett a Lélekről, és a célja, hogy alárendelje azt az egyház szolgálatainak. Ebből adódik a szellemek megkülönböztetésének sürgetése; a tényező, hogy csak a megkülönböztetés lett kiemelve, még akkor is, ha a Lélek csak hívságosan volt jelen vagy egyáltalán nem volt jelen, világosan tükrözi az egyházi közösség domináló álláspontját: a Lelket az egyházi intézmény biztosítékaként mutatta be minden formájában, beleértve a problémás formákat is. Ebből fakad a kiterjedt nézet, amelyet Manzoni jól kifejezett: „Milyen szent ember, de milyen szenvedés!” - ami azt jelenti, hogy a Lélek a kivételes potenciál, egyes kiemelkedő személyiségek mozgatórugója, akik "kívülállók". Az a makacs és olykor elfogult nézőpont, amellyel a jelenlegi szellemi tapasztalat újrafelfedezésére tekintenek, valószínűleg ennek a mentalitásnak köszönhető, amelyet még nem értékeltek kritikus szempontból.

A második ok a Lélek teológiai minimalizációja, amely fokozatosan a háttérbe szorult. A krisztológia a megváltás művét a történeti Jézus és az apostoli és egyházi közösség köré összpontosította, amely folytatja az ő munkáját. A Lélek itt nem sajátos isteni személy autonómiájában fogalmazódik meg, hanem csupán a feltámadott és az egyház szolgálatában. Feladatát mintha csak a kegyelmek és ajándékok átadásával és terjesztésével hajtaná végre. Még a kegyelemről szóló traktátusokból is árad az a redukcionizmus (korlátozás): a figyelem az állapotban lévő emberre, inkább az egyén megújulására irányul, mint a megújulás forrására. Ebben a felfogásban a Lélek működése csupán Krisztus cselekedetének magyarázata és megnyilvánulása: a pünköst csak a húsvét titkának feltárása, és a Lélek hét ajándéka - ez a nagy téma, amelyre figyelmet fordítanak - csupán a kegyelem állapotában lévő lélek díszítése. Legfeljebb annyira megengedett, hogy a Lélek a titokzatos, ámde szükségtelen belső vigaszok forrása.

Ez a redukcionizmus megmutatkozott a krisztomonizmus vádjában, amely a második évezred nyugati egyházával szemben merült fel:² az egyház a keresztény életet és az egyház életét a megtestesülés krisztológiai folytonos kiterjesztéseként adja elő, a figyelmet a hierarchikus és intézményi szempont felé irányítva – a Lélek szerepe és feladata a második helyre került. Ennek eredményeként az, amiről már beszéltünk. Még ha félre is tesszük a nem érdektelen történeti pontosításokat, a tény, hogy a Lélek a perifériára került, lényegében megerősítést nyer: a Szentlélek a bűbájos könyvekbe került. Vissza kell ismernünk, hogy a Lélek iránti érdeklődés hiánya nem adekvát krisztológiát és élet nélküli kereszténységet eredményezett. Az, hogy újra visszatérjünk ehhez a témához³, nem jelentheti azt, hogy passzívan megismételjük az igazságokat és sémákat, ahogyan azokat az első évszázadok trinitárius vitája keretében meghatározták, hanem inkább az egész hit tapasztalatát - a Lélek „élő táblákra írt” működésének újbóli felfedezésével (vö. 2 Kor 3,3) - kellene újragondolnunk annak fényében.

(La rivista del clero italiano, Milano, LXXVIII. kötet, 10. szám – 1997. október, 647–649.
Fordította Kolářová Zdena, kiegészítette Lachmanová Kateřina.)