P. Gianni Colzani
A Lélek fogalmának megértése
A lélek kifejezés megértése nem könnyű. A mindennapi életben, a tudományban és a kultúrában való sokoldalú használata miatt sok jelentése van: lélek lehet a lélek és a szellem, a személyes tudat és egy bizonyos csoport összekötője, a gondolkodás szervével és a cselekvésre való hajlandósággal, az ember saját dimenziójával és Isten lényével. A sok jelentés arra kényszerít minket, hogy megpróbáljuk a lélek kifejezést tisztázni, hogy megragadhassuk eredeti kapcsolatát a tapasztalattal. Ehhez a Biblia világát fogom felhasználni.
A Szentírásban4 a ruah szó a szél fújását jelenti, amely által a frissítő vagy esőt hozó szél teremt olyan légkört, amely szükséges az élethez. E mély kapcsolatának köszönhetően a lélekszó a vitalitást jelzi - kiszámíthatatlan és kiáradó, fizikai és szellemi; ezzel szemben ott, ahol ruah hiányzik, a klíma fojtogató és a helyzet halálos lesz. A babiloni száműzetés idején kifejezésünk elkezdi a nyugodt emberi lélegzetet és - átvitt értelemben - az emberi életerőt és képességeit, az „én”-jét jelölni. Így tehát a ruah szoros kapcsolatban áll az élettel, annak dinamikus és kreatív energiájával, annak kifejeződésének képességével és a öröm és szeretet közösség létrehozásával: a lélek az élet lelke. Az a tény, hogy a lélek nem birtokolható, arra utal, hogy Izrael tudatában az élet egy felsőbb, bár titkos erő.
Egy idő óta több szerző5 figyelmet fordít a ruah és rewah közötti mély kapcsolatra. A második kifejezés egy széles és szabad teret jelöl, tehát a megkönnyebbülés és felszabadítás mozgását, amely helyet biztosít a másiknak. A ruah és rewah összekapcsolásával, a heves lélegzet és a tér adása, Schüngel-Straumann rámutat a születésre, mint arra a pillanatra, amikor a heves és megfeszített kilégzés megkönnyebbülést talál abban, hogy helyet ad egy másik életnek: a születésre jellemző megkönnyebbülés és felszabadulás tehát a lélek nőies és anyai árnyalatára mutatna. A lélek az élet gondozásának elfogadása, a lélek a gyengédség és az élet mély megosztása. A lélek itt az anyai önfeladás, amely szeretne közel lenni a másikhoz, és keresni a jót és életét.
A Szentírás ezeket az emberi elképzeléseket használta, amikor Istenről beszélt, hogy Isten cselekvése érthető legyen számunkra. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy Istennek nincs nemi hovatartozása, hogy sem férfi, sem nő. Különösen Ágoston elutasítja, hogy a kapcsolatok kifejezésére az emberek közötti szeretet fogalmait használja; számára minden egyes ember Isten „képmása”. Véleményem szerint Ágoston figyelmeztetése abban rejlik, hogy emlékeztet a szimbólumok korlátolt természetére, melyek az Isten titkait kívánják magyarázni. Mindazonáltal az atyai és anyai, férfi és női kategóriák használata bizonyos mértékben segíthet Isten és cselekedetei jobb megértésében. Ezért indokolt azt mondanom, hogy a Szentírás ezeket – és egyéb – elképzeléseket is használja.
E háttérben az élet lelke úgy van leírva, mint teremtő lélek (Zsolt 33,6; 104,29-30) és prófétai lélek, vagyis olyan Isten cselekedeteként, akinek szívén a népe üdvössége áll, és aki szavával kíséri népét. Fokozatosan megmutatkozik e isteni ruah jellege és sajátossága: egyrészt a királyi méltósággal társul (2 Sám 23,2), amellyel elveszíti kiszámíthatatlanságának jellegét, de másrészt – mivel a királyok nem képesek kitartani az Úr (JHWH) szolgálatában – mélyebben az ember szívében, mint illeték, amely rábízatik és megújítja őt (Ez 36,26-27; Zsolt 51,12). A (babiloni) száműzetés azonban új témát nyit: a lélek és az élet közötti kapcsolat (1Móz 1,2; Ez 37,1-14). Az élet itt Isten ajándéka, amely az Isten közelségét és Isten igazságosság és béke országára való törekvését jelenti (Ézs 61,1-3). Így tehát a Lélek az az Isten, aki önmagából jön, hogy megossza és megújítsa az embert, hogy az embereket közösségbe hívja önmagával, miközben egyúttal az Igéhez és a Bölcsességhez is vezet. A Lélek azonban Szent Lélek (Ézs 63,10.11; Zsolt 51,13), az a transzcendentális erő, amely az az Isten, aki hasonlóvá lett hozzánk.
Az Új Testamentum Jézus személyét egyfelől az univerzális ajándék (Isten lelke) várakozása fényében szemléli az idők végén (Mt 12,18-21.28; Luk 4,16-21; 10,21; ApCsel 10,38), másfelől Őt látja a Messiásként, aki megadja a Lelket (ApCsel 2,17-18). Jézus személye és egész munkája a Lélekkel összekapcsolódik. A Lélek nem csupán különleges hatalom, hanem a szentségre meghívott közösség életenergiája. Az Egyházi közösség teljes mértékben a Lélek köré összpontosul, a Lélek megnyilvánulásai (1Kor 12,1-7) építik, és gyümölcseivel gazdagítják (Gal 5,22), ebben találja alapkritériumait az életéhez (1Thessz 5,19-21). Pál – anélkül, hogy kizárná a Lélek egyéni cselekvését (Gal 4,4-6; Róm 5,1-5) – hangsúlyozni kívánja a Visszatért Lélek egységét: a Lélek az az erő, amellyel a Kyrios egyesíti önmagával tanítványainak közösségét (2Kor 13,13), így téve őket saját élő testévé. E kapcsolatot aztán nagyon kifejleszti János evangélista, aki a megszokott keresztségi és küldetési témák mellett hozzáfűzi a Vigasztaló-Paraklét témáját (Ján 14,16-18; 15,26-27; 16,7-11). A parakalein egyházi karizmájából kiindulva János a Lélek munkáját az igazság köré összpontosítja: az igazság tanúságtétele és az igazság teljességébe való bevezetés a cél. Mivel az igazság szavakban fejeződik ki, amelyek Lélek és élet (Ján 6,63), az az igazság, amelyhez a Lélek vezet minket, az élet minden aspektusát magában foglalja. A Lélek jelen van bennünk és az egyházban is, de soha nem a mi tulajdonunk: a Lélek az isteni valóság szférájába tartozik, amelyhez csak kegyelem által, Isten ajándéka révén férhetünk hozzá. Jelenlétével bennünket a Lélek teljes emberi életre és teljes emberi méltóságra ébreszt. Gloria Dei vivens homo. (Isten dicsősége az élő ember.)
Ezen – kétségtelenül széles – alapon mozgott az utolsó évtizedek teológiája. Főként a bibliai alap elemzésére és a vitás történelmi pillanatok tisztázására törekedtek. Ez az erőfeszítés azonban végül – ahogyan 1983-ban J. Moltmann megjegyezte Congar háromkötetes munkájának értékelésekor – a hagyományos felfogásra való korlátozódásban végződött, anélkül, hogy új paradigma megértése érkezett volna a Lélekről.6 Ezt a két szerző – Taylor és Pannenberg – próbálja radikálisan újragondolni a pneumatológiát. Az első közülük7 M. Buber filozófusát és L. C. Birch ausztrál biológust inspirálva hipotetikusan előfeltételez egy olyan kapcsolatot az emberek és az evolúciós fejlődés között, ahol a Lélek működése szorosan összefonódik az emberi együttműködéssel; így alakítja ki azt az utat, ahol az egyház küldetése „harc a technológiai társadalom számos aspektusa ellen, amelyek ellentétesek az emberi érzékenységgel és az ő teljes megvalósításával.”8 A második9 kritikát fogalmaz meg a világ bármilyen zárt egységként való felfogására, és a „hatásterület” jelenségének alapján tudományos fogalmakat tisztáz, amely lehetővé teszi, hogy elfogadjuk: a fizikai világra valamilyen külső hatás gyakorol; P. Tillich és Teilhard de Chardin inspirálta és a Lelket mint mennyei hatásterületet mutatja be, amelynek ereje képes megémelni magát: a világ megnyílik Isten előtt.
Az eredmény a Lélek teológiájának változatos felfogása.10 Az egyik oldalon az első csoport szerzői – élükön J. Moltmannal11 – igyekeznek a Lélek teológiáját az élet fogalmára alapozni: (szerintük) az, ahogyan a Lélek összhangban a saját személyiségével átfogja az egész világot, az az élet vitalizálása. Hiszen Ő öntötte a lélekbe, a Jézus húsvéti belső megváltó hatalmát. Balthasar megkérdőjelezi a [fogalom] kulturális és teológiai előfeltételeit, mivel attól tart, hogy a Pannenberg autotranszcendenciájához vagy Moltmann imanens transzcendenciájához való ragaszkodás nem képes túllépni az Ószövetség történelmi és kozmológiai dimenzióinak horizontján; ezért ő magának hangsúlyosabb krisztológiai nézőpontot ajánl, amelynek alapja a Lélek és a Testté lett Ige kapcsolata. Balthasar számára12 a Lélek az igazság lelke, és feladata fokozatosan feltárni az igazságot, amely Krisztus, minden dimenziójában, a trinitáriusoktól a egyházi és kozmikusig. Itt az egyház és a világ a Lélek ezen szellemi működése fényében van jelen, amely „bevezet a teljes igazságba” (Ján 16,13) és „megvallja, amit tőlem hall” (Ján 16,15). Itt nyílik meg számunkra a végtelenség, amely lehetővé teszi szerzőnk számára, hogy a pneuma spermatikós-ról beszéljen, de csak a minden töredékében: a világ és a történelem minden korlátozott és részleges eseményében ragyognia kell az eszkatológiai teljességnek. M. Welker13 azonban egy harmadik felfogás irányába megy, amelyet „realista teológiának” nevez:14 e kifejezés alatt olyan teológiát ért, amely tiszteletben tartja az összes különböző bibliai hagyományt, amely kritikusan elmélkedik a múltról, hogy hagyja felbukkanni Isten valóságát, mindinkább ragyogóan és egyre nagyobb képességgel a humánum szükségleteinek megfelelően.
Végül, jó emlékezni, ha összefoglalva, az egyház tanának tanítására.15 A 1986-os Dominum et vivificantem enciklika különösen a harmadik részében, a Az életet adó lélek címmel, számos, a Lélek működésének megnyilvánulását emeli ki; a 55-64. cikkek a Lélek működésének újdonságát elemzik, amely a természetfölötti tények és a kulturális és antropológiai ismeretek szövevényében valósul meg. A Lélek és a test közötti harc drámai kulturális kulccá válik a halál kultúrája és az élet története közötti összecsapás megértéséhez, amely során a Lélek, aki segít gyengeségünkben, az ember új énképe és új irányultsága kezdetét jelenti. A Lélek élteti az egyház életét és az egész emberiség történelmét, a Lélek alátámasztja az embert földi útján, és segít neki beérni végső kikötőjébe: „Isten mindenben minden” (1Kor 15,28).
(A La rivista del clero italiano, Milano, LXXVIII. évfolyam, 10. szám – 1997 október, 650-654. oldal.
Fordította Zdena Kolářová, kiegészítette Kateřina Lachmanová.)
