Reinhard Körner OCD
Két „alapvető törvény” a lelki életről.
Talán a legfontosabb „alapvető törvény” a lelki életben: a szeretet hasonlatossá tesz. Hasonlatossá válok ahhoz, amit szeretek. Angelus Silesius így írt: „Ember, amit szeretsz, azzá leszel. Istenné válsz, ha Istent szereted – és földdé, ha a földet szereted.” Ahhoz, hogy Istenné váljunk, szeretnünk kell Istent. De úgy tűnik, hogy a lelki tanítók itt túlságosan is magasra céloztak. Hogyan szeressem Istent olyan igazán és komolyan, hogy hasonlóvá váljak hozzá?
A második, szintén alapvető „törvény” a lelki életben azt mondja: Csak azt tudom szeretni, amit ismerek. Tudom egyáltalán ismerni Istent?
Egy 14. századi keresztzatartó, a „mystikus kereszt” Neumünsterben, Würzburg mellett, szemléletes választ ad a lelki tanítókra: Krisztus itt – a művészetben talán csak ritkán – leemelte karjait a keresztről, szeretettel öleli valamit, és magához vonja, és figyel arra, hogy ne sértse meg... A kép azt akarja mondani: Szeretetteljes vágyakozásában Isten közelít hozzánk, elmegy értünk, hogy magához vonjon minket, és belépjünk az Atyához fűződő fiús viszonyába. „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné válhasson,” fogalmazta meg Augustinus. Hozzáférhetővé vált számunkra Jézus názáreti alakjában. Most megismerhetem Istent. Egy valódi emberből nem tudom kiolvasni, milyen a Isten szíve és milyen a „természete”. A lelki élet attól függ, ahogyan a lelki tanítók tapasztalják és tanítják, hogy megismerjem Jézus Krisztust, hogy egyre jobban megtanuljam szeretni őt, és hogy így ő hasonlatossá tehesse a természetemet az ő természetéhez. Második Krisztussá kell válnom – mondja Pál (vö. Gal 4,19). Ahhoz, hogy valaki elkezdhesse a lelki életet, csupán egy kis kíváncsiság szükséges: Ki ez a férfi, aki azt mondja magáról, hogy Isten fia, és akihez minden generáció emberei megtalálták életük tartalmát? Lelki életet él az, aki megismeri Jézus Krisztust, és ahogyan Edith Stein mondja, elkezdi tanulmányozni a „kereszt tudományát”.
„Jézus” és „Krisztus”
A tudományos teológiai nyelvben néha megkülönböztetik a „Jézust” és a „Krisztust”. Mindig ugyanaz a Jézus Krisztus áll a középpontban. De a világos kifejezés érdekében a teológusok sok kiadványban a „Krisztus”-ról beszélnek, amikor a feltámadt Úrra gondolnak, aki most él és jelen van, és a „Jézus”-t használják, amikor a történelemről, és amikor Jézus földi életéről beszélnek. Ez a megkülönböztetés segíthet nekünk is a további megfontolásainkban. Mert a hit gyakorlása során fontos, hogy Jézus Krisztust mind „Jézusként”, mind „Krisztusként” szem előtt tartsuk. Ez nemcsak a teológiai nyelv világosságától függ, hanem ebben az esetben a mi életünk „világosságától” is.
Lelki életet élni azt jelenti, hogy Krisztussal élek, aki feltámadt a halálból és most jelen van. Ha csupán a názáreti Jézusra néznék, a hitem még halott lenne. Jézus akkor talán számomra egy minta, a Biblia hatásos személyisége vagy egy néhány érthető elem a vallási világnézetemben. Csak amikor „Te”-t mondok neki, amikor valóban a saját szívemből jön elő, mint az én „Te”-m, és amikor ő már nem csupán név vagy bibliai alak, akkor válik a hit „komoly üggyé” (H. U. v. Balthasar). Ahogyan az emberek között is, amikor már mondhatom valakinek, hogy „te”, átlépünk az önmagunkra való koncentrálásról a találkozásra, úgy Krisztus Jézussal való kapcsolatom esetén az „Te” szón átlépünk a puszta keresztény „meggyőződés”-ről, és eljutunk az Úrral való élethez. A lelki életben komolyan veszem, hogy ő él és hall engem. Amikor hozzá imádkozom és próbálok vele együtt élni a napom, felfedezem, hogy ő egy élő személy, olyan valóságos és olyan igaz, mint egy emberi partner.
De figyelnem kell arra is, hogy Jézus, aki Betlehemben emberré lett, Názáretben nőtt fel, Galileában járt, Jeruzsálemben keresztre feszítették, és tanítványai tapasztalatot kaptak a feltámadásáról. Különben kockázatnak vagyok kitéve, hogy bálványt imádjak, egy átalakított Krisztust, vagy teljesen összekeverem az álmaimmal és a vallásos érzelmeimmel. Ki az a Krisztus, akinek imádkozom, csak a bibliai Jézusból olvashatom ki. Szükségem van Jézusra, hogy lássam, kinek imádkozom és kinek bízom az életemet. Még inkább: Ez a nádfedi Jézus az egyetlen, akitől megtudhatom, ki egyáltalán Isten. Ő az egyetlen autentikus „Isten arca”: „Aki engem látott, az látta az Atyát” (János 14,9). Benne Isten objektív valósággá válik az életemben, nélküle könnyen aláesem a szubjektív elképzeléseknek, amelyek megfelelően befolyásolják az életemet és karikatúrává tesznek a valódi lelki ember számára. Hildegarda von Bingen egy képével jelezte az inkarnált Jézus jelentőségét az Istenhez fűződő kapcsolatunkban: Két kör, ritka színekkel, arannyal és ezüsttel festve, az Atyát és a Szentlelket képviselik, akik elérhetetlenek a földi értelmünk számára. A néző elé érkezve a Keresztény alakja, Jézus, aki hírül hozza a Háromságos Isten üzenetét... – Legyen szó Benedekről vagy Ferencről, Ignácról vagy Avilai Teréziáról – a lelki élet tanítói folyamatosan arra a figura középpontjára utalnak. Szükséges, hogy szemem elé állítsam Jézus földi életének jeleneteit, miközben átérzem, hogyan gondolkodik Jézus, hogyan érez, mit szeret és mi az, ami ellenkezik vele (mivel megvet), hogyan bánik az emberekkel, hogyan gyógyít és hogyan int, hogyan sír és hogyan hoz örömet, hogyan teljesíti az Atya akaratát, hogyan imádkozik, hogyan kísértetik, hogyan türelmes, hogyan helyezte az életét az Atya kezébe a kereszten, hogyan találkozik a tanítványokkal a feltámadás után... Csak akkor kezdem érezni, ki van közel hozzám, amikor a szívemben érint engem Isten közelsége, csak akkor tudom, kinek beszélek a hit sötétségében...
Minél inkább igyekszem megismerni az Urat, mint Jézust, annál könnyebben tudom szeretni őt mint Krisztust. Jézus Názáretből – ő a Krisztus, akivel ma élek. És Krisztus, akinek imádkozom – ő Jézus Galileából, akiről az evangéliumok tanúskodnak. Ma is úgy gondolkodik és szeret, mint akkor.
Meditáció – kontempláció – cselekvés
Ebben az összefüggésben jól megmagyarázhatók a „meditáció” – „kontempláció” – „cselekvés” fogalmai. Ezekkel nagyon gyakran találkozunk a lelki életről szóló írásokban.
A meditáció egy szó, amelynek a modern vallási irodalomban sok jelentése van. A templomi hagyományban a meditáció a hit igazságairól való gondolkodást és mérlegelést jelenti, elsősorban a megtestesült Jézus életéről és szavairól.
A „meditari” latinul valami olyasmit jelent, mint „a középre venni”. Ránézni Jézusra az evangéliumokban, hagyni, hogy az ő élete és szavai belépjenek a szívem közepébe, és elhelyezni őket az életem középpontjába – ez a meditáció. Az a feszültségmentesítő gyakorlat, vagy a test és lélek koncentrálása, amelyet ma szintén „meditációnak” neveznek, lehet segítség, felkészíthet a hit igazságairól való elmélkedésre, vagy lehetővé teheti azok mélyítését, de önmagában még nem vezet el Istenhez.
A meditáció szónak a saját értelmében nem arról van szó, hogy bölcs gondolatokat gyűjtünk. Sokkal inkább arról van szó, hogy hallgassuk meg a kérdést: Ki vagy Te, Uram? „A szent dolgokról való gondolkodás (meditálás) célja, hogy valami tudást és szeretetet nyerjünk Isten iránt,” írja Keresztény János.
A kolostorokban és lelki közösségekben a meditációnak a nap során bizonyos időt szentelnek. Ez nem jelenti azt, hogy csak ezekben az előre meghatározott időpontokban lehet meditálni a Szentírással a kezünkben. Nagy értéket képvisel, ha egyre inkább így belemerülünk Jézus életébe – hagyjuk, hogy az utolsó vasárnapi prédikáció gondolatai benne maradjanak bennünket, vagy a nap középpontjába helyezzünk egy különösen megmaradt igét. Ezt munkavégzés közben, vagy például az autóbuszon is meg lehet tenni.
A meditáció, amely így foglalkozik a názáreti Jézussal, a Krisztus, a mi Urunk megismerésére szolgál, amely ma is él – fókuszált a kontemplációra. Ezt a keresztény tanítók a Krisztussal való barátságos, élő kapcsolatként értik meg, a feltámadt Úrral való tudatos összekapcsolódás életévé válva.
Az elmúlt évszázadok fejlődése sajnos ahhoz vezetett, hogy sokan úgy vélik, a kontempláció elsősorban a rendekhez vagy egyáltalán a „kontemplatív rendekhez” tartozik.
Természetesen mindenkinek lehetősége van arra, hogy életét Krisztussal alakítsa, barátságot létesítsen vele, és ezen barátság alapján betöltse hivatását, teljesítse feladatát a családban, a templomban és a világban. A mi „cselekvésünk”, egyéni tevékenységünk ezután átgondoltabbá válik, szavaink mélyebbek, életünk érzékenyebb, bátorságunk merészebb, szeretetünk és pasztorációnk hitelesebb, kezeink gyógyabbá válnak.
Fordította sr. Terezie Brichtová O.P.
a „Karmelimpuls” folyóiratból 1992, 16. oldal
