Martina Vintrová
A Karmel legutóbbi számaiban több cikk is megjelent a laikusokról, a laikus apostolátusról (ez volt egyébként a 2011-es nemzetközi karmelitánus laikus kongresszus témája is). Ez a téma és a II. vatikáni zsinat ekkléziológiája régóta ösztönöz engem gondolkodásra és imádságra. Úgy tűnik, hogy a keresztényekben rejlő nagy potenciál még mindig várja, hogy teljes mértékben megvalósuljon. Vagy ahol megnyilvánul, ott nem értékelik kellően. Talán azért, mert a laikusok küldetésében alapvetően nem a hatásról van szó, hanem a valódi kemény munkáról, amelyet a társadalom általában nem értékel, vagy legalábbis nem első látásra.
„A laikusok sajátos és sajátos tulajdonsága a világi jellege. (...) A laikusok sajátos hivatásából adódik a feladat, hogy keresniük kell Isten országát, azáltal, hogy foglalkoznak a világi dolgokkal és azokat Isten szerint alakítják. A világban élnek, ez azt jelenti, hogy minden világi hivatásban és tevékenységben, valamint a családi és társadalmi élet szokásos körülményeiben, amelyekből létezésük szinte szőve van. Isten ott hívja őket, hogy a saját feladataikat az evangélium szellemében teljesítsék, és mint kovász hozzájáruljanak a világ megszenteléséhez belülről, s így mindenekelőtt életük példájával, hitükkel, reményükkel és szeretetükkel hirdessék Krisztust más embereknek. Így tehát különösen róluk mondható el, hogy áthatják és rendszerezik az összes világi ügyet, amelyekkel szoros érintkezésben állnak, úgy, hogy mindig Krisztus szerint történjenek és fejlődjenek, és hogy dicsőséget adjanak a Teremtőnek és Megváltónak.“
(A II. vatikáni zsinat hitigazsági konstitúciója, Lumen gentium, 31. cikk.)
Ez a leírás a laikusok helyéről az egyházban hosszú ideig irritált engem, laikusként, és mondhatni, hogy sértett is. Úgy értelmeztem: a laikusoknak a világi dolgokkal kell foglalkozniuk, ami azt jelenti, hogy a „szép” lelki ügyek csak a papoknak és szerzeteseknek valók, mi nem vagyunk rá képesek, és elutasítanak minket ezekből. A mi lelki tapasztalatainkra nem lehet egyértelműen számítani, és nem is olyan fontosak, mint a „papi és szerzetesi” tapasztalatok. Mi a világot nem emeljük lelkileg. Kisebbségben éreztem magam. Aztán évek elteltével különféle tapasztalatok után odáig jutottam, hogy ez a nézőpontom butaság és nagy félreértés.
Valójában nem egyszerű „áthatni és rendszerezni minden világi ügyet”. Az, hogy életünk Krisztusra mutasson, és hogy a világ az Ő rendje szerint működjön, néha kemény munka, sőt mártíromság is, amely nagy hitet, szeretetet, reményt és más erényeket követel.
Lelki életünket laikusként rosszul értelmezhetjük, ha a hitünket ugyan hirdetjük, de nem aszerint élünk, vagy ha annak torz értelmezését éljük. Mondjuk, valaki ismert katolikus, de az idős nagymamáját idegen emberek viszik a templomba. Máskor a nagymama, aki vallásos aktivista, sok emberrel és dologgal foglalkozik, de saját gyerekei hiányolják őt, és úgy érzik, hogy mindig második helyen állnak. Örömet okoz nekem „takarítani” beszéd közben gondoskodás ürügyén, rejtett önelégültséggel terjeszteni a pletykákat és közben diszkréten a saját erényeimet fitogtatni. Meg sem fordul a fejemben, hogy itt valami nem stimmel az evangéliummal... Nagy keresztet vagy medált viselek a nyakamban, és tele van a szám az emberek iránti szeretettel, de nem fáradok meg, hogy mindössze egy egyszerű köszönömöt mondjak, nem értékelem a munkáját a felebarátomnak, sőt pletykákkal lerombolom azt. Még ha az ilyen cselekedeteknek lehetnek mélyebb okai, amelyeket azonban ebben az esetben kezelni kell, de ezek a hibák kétségtelenül nagyon befolyásolják a viselkedésünket. Így végül nem igaz, hogy életünkből, a zsinat szavaival élve, a hit világossága áthatja a világot és rendszerezi a világi ügyeket, és azokat Krisztus szerint fejleszti.
Mindez, amit Szent Pál említ (lásd. 1 Kor 13,4–6): tisztességesnek és igazmondónak lenni, nem irigykedni, nem kérkedni és nem lenézni másokat, nem lépre csalni, nem számolni a sérelmekkel, és nem örülni mások csapásának, nem szidni mindig és kedvesnek lenni, megbocsátani, remélni, észrevenni a szükséget szenvedők apró dolgait, nem pletykálni, nem gyanúsítani azonnal másokat rossz szándékokkal, nem irigykedni és igazságosnak lenni, nem lealacsonyítani másokat, nem cselekedni önző motívumokból, tisztelettel lenni az emberek iránt és elismerni a jó munkájukat, az időmet nemcsak magamra és saját ügyeimre fordítani, hanem másokra is, akár csak meghallgatni őket, de elfogadni és nem elítélni, szóval küzdeni ezekben a dolgokban önmagammal, és kívülről is próbálni megvalósítani, ahol élek, bár úgy tűnik, hogy a befolyási területem aprócska, különféle jó keresztény dolgokat és magatartásokat – néha ez nagyon nehéz lehet. Ez csak Isten kegyelme segítségével lehetséges, és megköveteli Isten megismerését, az Ő igéjének jó ismeretét, az Ővel való szoros kapcsolatban élni, néha már majdnem misztikus életet élni. Ha azonban erre törekszünk, az egy nagy tanúságtétel, és higgyetek nekem, a környezet jól látja azt. És akkor már senki sem háríthatja el, hogy a hit szerint élni csak a papoknak és szerzeteseknek valóság, a normális emberek számára pedig nem, mert a mindennapi életben egyszerűen nem lehet megtartani azt, amit az egyház hirdet... Ha átalakítsuk magunkat Isten képmására, akkor a világot is jobbá, kellemesebbé, nyugodtabbá tehetjük. Ehhez pedig Isten parancsainak betartása, különösen a szeretet parancsának követése vezet.
Ne gondoljuk felületesen, hogy a „világi dolgokat Isten szerint formálni” küldetése csupán az iskolázott emberek, vagy azok dolga, akik valamilyen pozíciót elértek és ezzel befolyást gyakorolnak másokra. Évek óta alkalomszerűen eszembe jut (kórházakban, vonatokon, de egyházi intézményekben és máshol), hogy az egyik legfontosabb hivatás a takarítónőknek van. És mi a helyzet a szakácsokkal és a jó mesterekkel? Vagy a szülőkkel! Természetesen azonnal észrevesszük, hogy a többi ember, mint például művészek, vállalkozók, eladók, tudósok, hivatalnokok, orvosok, mezőgazdasági munkások, nyugdíjasok, szomszédok, barátok... mindannyian hozzájárulhatnak (és kell) mindenki a maga – még ha első ránézésre észrevétlen – munkájával ahhoz, hogy az élet körülöttük olyan rendet, békét, méltóságot és szépséget hordozzon, amelyet Isten kíván. Akkor még a legáltalánosabb dolgok és tevékenységek is felfedik, hogy mit akar Isten és milyen Ő, örömmel és szeretettel kísérhetik őket.
A II. vatikáni zsinat bölcsen tanít minket, hogy minden keresztény, nem csak a papok vagy szerzetesek, részesednek Krisztus küldetésében és abban a küldetésben, amelyet Isten rábízott az ő egyházára, hogy azt a világban megvalósítsa. Egyetlen kereszténynek sincs tehát jelentéktelen vagy elhanyagolható küldetése. Nézzük meg életküldetésünket és jelenlegi élethelyzetünket ebből a nézőpontból, próbáljunk meg e tekintetben komolyan venni magunkat! Ferenc pápa mondta: „Kereszténynek lenni annyit jelent, hogy élni és tanúsítani a hitet az imádságban, a szeretet cselekedeteiben, az igazságosság előmozdításában és a jó cselekvésében.” A karmeliták hivatása éppen erre vezet minket, hiszen a mi karizmánk, hogy imádkozzunk, megismerjük Istent és a világot az Ő szemén keresztül lássuk. És ebből már minden más következik...
