Burke Patrik O.Carm., Írország
A második vatikáni zsinat bátorította az egyházat, hogy új életre keljen a Szentlélekben, amely az egész egyház testét megeleveníti, egyesíti és mozgásba hozza. „Krisztus betölti az egyházat, amely az ő teste és teljessége (vö. Ef 1,22–23) isten ajándékaival, hogy az eljusson és megkapja Isten teljességét (vö. Ef 3,19)“ (LG 7). Minden megkeresztelt, aki Krisztushoz kapcsolódik, és akit Isten szava és szentségek erősítenek, egy hit, remény és szeretet közösségét alkotja.
Ebben a közösségben az általános egyház keretein belül a Karmel család egy sajátos spiritualitást kínál Isten népe számára, amely segít élni a modern szekularizált („világias”) világ közepette egy olyan módon, amely megfelel az evangélium követelményeinek. A karmelita hagyomány arra szolgál, hogy az egyház számára az imádsággal, közösséggel és szolgálattal kapcsolatos karizmákat nyújtson. Illés próféta és Mária szent alakjain keresztül a Karmel prófétai és máriás öröksége az évek során folyamatosan új inspiráció forrása volt e lelki család tagjai számára. Hogyan lehet azonban ezt az örökséget integrálni a szerzetes férfiak és nők, a keresztény laikusok élethelyzeteibe?
Az egyház hirdeti, hogy „a laikusok saját hivatásukból adódó feladata, hogy keressék Isten országát azáltal, hogy a világi dolgokkal foglalkoznak, és azokat Isten szerint alakítják“ (LG 31). A laikusok tehát – Isten által elhívva és az evangélium szelleme által vezetve – hozzájárulnak a világ megszenteléséhez azáltal, hogy Krisztust mutatják mások számára a saját konkrét „világi” kötelezettségeik teljesítésén keresztül. A hivatásuk jellege miatt a hívő laikus közvetlenül elhívott a „világi” ügyekkel való foglalkozásra, azokat Isten törvénye szerint irányítani. Az egyes laikusok a világi gondok és tevékenységek közepette élnek, a családi, munkahelyi és társadalmi élet mindennapi körülményei között. Lehetőségeik szerint „a laikusoknak, még közös erőfeszítéseikkel is, meg kell gyógyítaniuk a világi intézményeket (manapság gyakran mondják: „a mai társadalom struktúrái”) és az életkörülményeket, … hogy mindez a méltányosság követelményeivel összhangban legyen, és inkább támogassa, mint hátráltassa az erényes életet“ (LG 36).
Minden egyes keresztény egyházat képvisel. Ahol egyetlen keresztény van, ott ezen testrészével eléri az egyház élő testét, nem egy izolált (élőtlen) rész jelenlétéről van szó. Minden keresztény missziója: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítványokká minden népet...” (Mt 28,19), és ez a misszió a családban, a munkahelyen, a liturgiában valósul meg. A szomszédokkal való kapcsolatok, a munka, a vásárlás, az ügyintézés, a betegség, a gyermekek gondozása – mindez önfeláldozást igényel, ahogyan Krisztus ajándékozza magát az eucharisztiában.
A laikus keresztény a világi identitását az egyház tagjaként vagy testrészeként éli meg. És nem maradhat passzív testrész. II. János Pál pápa kolumbiai látogatása során 1986 júliusában így összegezte a laikusok szerepét:
„Ti laikusok, hűek világi identitásotokhoz, a világban kell maradnotok, mint a környezet, amely a magatoké, és aktívan kell jelen lennetek benne – az evangéliummal összhangban, dinamikusan és a világot átalakítani képes hivatásotokat megélve – mint kovász a tésztában, mint só, amely keresztény értelmet ad a munkavilágának (angolul: „light of work”, ami valószínűleg hiba; nem volt módunk hozzáférni a Szent Atya beszédének eredeti szövegéhez, de sejtjük a javítást „life of work” formára, és szabadabban fordítjuk.), mint fény a közömbösség sötétségében.”
A Szent Lélek által vezetve az egyház hatósága már az apostolok óta támogatta a különféle szerzetesi életformák terjedését, amelyek Krisztus követésére törekednek – akár magányban, akár közösségben – az evangéliumi tanácsok által. Fokozatosan különböző szerzetesi családok alakultak, amelyekben a keresztény élet és a Lélek ajándékainak bizonyos aspektusait fejlesztették ki – az egész egyház javára és a tagjaik segítésére a szentséghez vezető úton (LG 43). Néhány laikus, akik a megfelelő szerzetesi család sajátos karizmái iránt vonzódtak, szorosabbra fűzték a köteléket, és olykor fogadalommal is elkötelezték magukat az adott család hagyományának jellemző szellemi élete mellett, azonban továbbra is a saját családjuk és a polgári társadalom megszokott körülményei között éltek.
Minden szerzetesi család megkülönböztető eleme a spiritualitásuk, azonos karizmatikus élményeik, inspirációik és értékeik. Amikor az egyház jóváhagy egy szerzetesi családot, bíztatja azt, hogy terjessze el laikusok körében is azokat a szellemi élet jellemzőit, amelyek a sajátjához tartoznak. Így napjainkban a laikusok is követhetik egy bizonyos rend vagy szerzetesi család életmódját, de összhangban a laikusok státuszával és azokkal az életkörülményeikkel, amelyekben élnek.
A karmelita spiritualitás az „Istennek való engedelmességre és Krisztus hű szolgálatára tiszta szívvel és jó lelkiismerettel“ van elkötelezve, ami Szent Pál szavain alapul (2 Kor 10,5 és 1 Tim 1,5), és amelyet Szent Albert a karmelita rend alapjaként fektetett le, amelyen egész életprogramunkat felépítette (vö. A rend alapszabályai, 1995, 14. cikk). A karmelitáknak keresniük kell az élő Isten arcát (ez imánk dimenziójáról van szó) a testvériség (közösség) által és a szolgálat révén az emberek között. Teljes mértékben elkötelezettnek kell lenniük a Szó iránti szeretetteljes figyelemre, folyamatos imádság és istentisztelet által, és buzgón kell dicsérniük az Urat. A szabályzat egy olyan közösséget rajzol meg, amelynek tagjai nyitottak a Lélek lakozására és a Lélek értékeivel formálják őket.
A karmelita rend kezdetektől fogva a keresztény tiszteletet és tiszteletet Pannában, mint „Karmel Anyjában és Díszében“ fogadta el, mind a rend saját életében, mind az egyház számára végzett szolgálatában. Tudatában volt annak a különleges karizmának, amelyben részesült: kapcsolatának Máriával, mint „Karmel Anyjával és Díszével“. Aki Máriában látta a mintát, azzal törekedtek, hogy Isten jelenlétét megjelenítsék a körülöttük lévő világban, imádság révén mélyítsék el kapcsolatukat Istennel. Amikor el kellett hagyniuk a Karmel hegységet, magukkal hozták a próféták lelkületét és Illés próféta inspirációját. Ennek köszönhetően a következő évszázadokban könnyebben megértették és mélyebben befogadták, megtapasztalták és hirdették azt az „igazságot, amely felszabadít minket“ (Szabályzat, 25. cikk).
A laikusokat a karmelita rend spiritualitása vonzza. Ők is a szívükben, keresve az Urat, értik, amit a Karmel az imáról mond: a karmelita imádság kontemplatív dimenziója azt jelenti, hogy nyitott állapotban vannak Isten felé, akinek jelenlétét a karmeliták mindenhol megtalálják. Ily módon egy belső utat nyit meg, az utat, amely a pusztán át vezet Isten találkozásához és ahhoz, hogy meg legyünk hódítva szeretete által. Ez a szeretet megszabadít minket korlátozott és tökéletlen gondolkodásmódunktól, szeretetünktől és cselekedeteinktől; átalakítja azokat, hogy úgy gondolkodjunk, szeressünk és cselekedjünk, mint Ő.
A laikusok számára lehetővé teszi a világ iránti kontemplatív hozzáállás, hogy felfedezzék Isten jelenlétét mindabban, ami a „napirendünkre” tartozik, és Istenre találjanak elsősorban a más emberekben, akikkel érintkeznek. Így a Karmel spiritualitása arra ösztönzi a laikusokat, hogy értékeljék a tiszteletre méltó titkot, amelyet a velük élő személyek jelentenek. A Karmelben szerzett tapasztalataik alapján törekednek a párbeszédre, a megbékélésre és a kapcsolatok gyógyítására másokkal. A Szentírás olvasásával (lectio divina) tölthetik az időt, amely erősíti a szabályzat arra a kihívására való válaszadást, hogy éjjel-nappal elmélkedjenek az Úr törvényéről, és így a Szó folyamatosan nevelje őket.
A Karmel hagyománya arra vezeti a laikusokat, hogy Isten arcát keresik a világ szívében. Ez megköveteli a mások iránti nyitottságot, a meghallgatás képességét, a kultúra és a kortárs társadalom ismeretét, a szabad és önfeláldozó hozzáállást, és a hajlandóságot, hogy együttműködjenek mindazokkal, akik keresik Isten országát, és akik a jót keresik. A kontempláció, a közösség és a szolgálat tehát a karmelita laikusság alapvető értékei, amelyeket a „világban” valósítanak meg – mindenütt, ahol az Úr megadja nekik az élet lehetőségét.
A karmelita laikusok küldetését életeik és szavaik tanúságtételével valósítják meg. Bármilyen formában is kapcsolódnak a karmelita rendhez, mindegyikük a saját helyén konkrét módon mutatják meg a Karmel hívását. Ők maguk is keresztény elhívásukat, amelyet a keresztség és a bérmálás ad, a karmelita szellemmel és eszménnyel megerősítve, az imádság, a példa és a Karmel testvéreinek és nővéreinek segítsége alatt. Ebben a légkörben a saját lehetőségeik szerint elfogadják a szabályzat központi eszméit. Ezért az eucharisztiát tartják a keresztény és karmelita életük „forrásának és csúcsának” (LG 11), tudatában vannak a közösségekben való kölcsönös találkozás értékének, és igyekeznek részt venni ezeken.
Annak ellenére, hogy igyekszünk gyakorlatilag megfogalmazni a karmelita laikusok elhívását, szükség van egy valóban teológiai értelmezésre az elkötelezettségek széles spektrumáról, amelyek az laikusok életéhez tartoznak, és a karmelita laikus spiritualitás mélyebb magyarázatára is. A lelki életüknek egy „specifikus folyamatnak” kell lennie, amely során az ember magáévá teszi azt az életprogramot, amelynek középpontjában Krisztus áll (ahogy ez minden keresztényre vonatkozik), de Maria védelme és Illés mintája által felélesztve, összhangban a karmelita rend különleges karizmáival.
A hétköznapi élethelyzetekben, ahol a szerzetes férfiak és nők nem tudnak cselekedni, a karmelita laikusok hozzájárulása az egyház szolgálatához óriási. Eközben a karmelita karizmával és a különféle személyes ajándékok választékával összhangban a kreatív képességek is megjelennek. Ez a tény arra figyelmeztet, hogy alapvető és részletes képzési programra van szükség minden olyan érdeklődő számára, aki a Karmel laikus közösségében szeretne részt venni (harmadik rend), és hogy a kiegészítő képzési programoknak figyelembe kell venniük a karmelita család keretein belüli ajándékok sokszínűségét, és ennek megfelelően kell alkalmazkodniuk. Szükséges, hogy a karmelita család figyelembe vegye a nők sajátos szerepét is.
A szerzeteseknek az új evangelizáció területén végzett munkáját a szélesebb karmelita családban – a laikusok részéről – elismerés és partnerségi együttműködés kell, hogy kísérje. Az apostoli elkötelezettség a helyi egyházban és a karmelita alapítások misziós területeken bármely formájában kölcsönhatásban kell, hogy álljon a karmelita családban való kötelékek erősítéséért folytatott erőfeszítéssel.
A Karmel története folyamán bekövetkezett változások mindig reményt keltő megerősítést jelentenek Isten jelenlétéről és közelségéről, valamint arról, hogy mit tehetett a rend Isten országának szolgálatában. A karmelita család építése önállóan kötelezettséget jelent az evangelizációra. De ez megköveteli, hogy jobban megértsük az emberek életkörülményeit körülöttünk, ami minket önmagunkat is elsősorban aim intenzívebb vágyra vezet, hogy jobban imádkozzunk. Hogyan? Egyesülni a Lélekben, anélkül, hogy bárki külön-külön lelkiségét tapossuk el.
(Miluska Hosnedlová fordítása alapján készítette P. Gorazd.)
Megjegyzés:
Érdemes megemlíteni e témában egy részletet a katolikus egyház Vita consecrata című, II. János Pál által kiadott dokumentumából, amely nemrég fejeződött be a püspöki szinódus után, amely a megszentelt életről és minden ami ehhez kapcsolódik, beszélt.
„Számos intézmény (a megszentelt élet) manapság gyakran új helyzet következtében arra a meggyőződésre jut, hogy karizmájukat megoszthatják a laikusokkal. Ezért arra bátorítják őket, hogy intenzívebben vegyenek részt a lelki életben és az adott intézmény küldetésében. Azt lehet mondani, hogy a laikusok és a megszentelt személyek közötti történelmi tapasztalatok (például a különböző világi vagy harmadik rendek) nyomán új, reményteli korszak kezdődött a laikusok és a megszentelt személyek közötti kapcsolatok történetében.”
Ezért új közösségi és együttműködési formákat kell támogatni a különböző okokból. Először is, ezek révén a szent intézmények keretein kívül is sugározhatja a kreatív spiritualitast... Egy másik pozitív következmény lehet a megszentelt személyek és laikusok közötti intenzívebb együttműködés megkönnyítése a missziós munkában: a megszentelt életben való szentség példájával megszólított laikusok közvetlen tapasztalaton keresztül lépnek be az evangéliumi tanácsok szellemébe, és így bátorítva élnek a boldogság lelkével és tanúságot tesznek róla, hogy a világot Isten szándéka szerint átalakítsák. A laikusok közreműködése gyakran váratlan és termékeny mélyüléshez vezet a karizma bizonyos aspektusaiban. Felhívja a figyelmet e karizma szellemi értelmezésére, és lehetőséget ad arra, hogy irányokat határozzanak meg új apostoli törekvések számára. Ezért a megszentelt személyeknek minden tevékenységük és szolgálatuk során emlékezniük kell arra, hogy elsősorban tapasztaltan kell vezetniük és kísérniük másokat a lelki életbe, és így kezelniük és ápolniuk kell a „drága ajándékot: a szellemet.” A laikusok számára pedig értékes hozzájárulást kell biztosítaniuk a szerzetesi családoknak a világgal való kapcsolódásukkal és különleges szolgálatukkal.
(...) Teljesen helyénvaló, hogy nagyra értékeljük a laikus önkénteseket [azokat, akik valamilyen nem kötelező formában, ígéretek nélkül és ideiglenesen csatlakoznak egy adott szerzetesi közösséghez], akik a megszentelt élet gazdagságából merítenek; azonban foglalkozni kell a képzésükkel, hogy szakmai kompetenciáikon kívül egyre mélyebb természetfeletti motivációt találjanak elképzeléseikhez, és egyúttal élő érzést a közösségről és az egyházról. Továbbá figyelembe kell venni, hogy azok az kezdeményezések, amelyek során a laikusok is részt vesznek a döntéshozatal szintjén, hogy egy adott intézmény munkáit adott intézménynek lehessen tekinteni, ennek az intézmény célkitűzéseit kell követnie, és felelősséggel kell eljárnia irányában. Ha a laikusok átvállalják ezen kezdeményezések vezetését, felelősek lesznek a megfelelő elöljáróknak. Mindezt a különböző intézményeknek kell biztosítaniuk és irányítaniuk az illetékes hatóság által jóváhagyott megfelelő előírásokkal, amelyekben meg vannak határozva magának az intézménynek, a közösségeknek és a csatlakozó személyeknek vagy önkénteseknek a hatáskörei.”
A citált szöveg (a 54–56. bekezdésből kiválasztva) elsősorban az új közösségi és együttműködési formákról szól a szerzetesek és laikusok között. Számos dologban azonban ösztönző lehet a „klasszikus” harmadik rendünk számára is.
Érdekes, hogy a dokumentum német fordításából indulok ki (Szerkesztés német püspöki konferencia, Bonn), könnyen lehet nem a „hivatalos” magyar fordítást is kiszolgálni, amely a Zvon kiadásában jelent meg, Prága 1996.
P. Gorazd, O.Carm. készítette
