Lőrinc a Feltámadásról (1614–1691)
Ne feledkezzünk meg róla, Ön és én, az első buzgóságunkról. Használjunk például és tapasztalatként ennek a rendtársunknak a tapasztalatait, akit a világ nem ismer, de Isten igen, és akit Isten nagyon kedvel.
Jeles anyám! (1)
Igényt tartottam N... szolgálataira, hogy megosszam Önnel egyik rendtársunk tapasztalatait (2) a csodálatos hatásokról és a folyamatos segítségről, amelyet a (Isten jelenlétében) való életén keresztül kap; hogy mindketten hasznot húzhassunk belőlük.
Tudja, immár negyven éve, hogy a rendben él, legjobban az foglalkoztatja, hogy mindig Istennel legyen, ne tegyen mást, ne mondjon mást, ne gondoljon semmire, ami neki tetszene. És ne is tegyen mást, mint puszta tiszta szeretetből, mert Ő sokkal többet érdemel.
Mostanra annyira hozzászokott Isten jelenlétében élni, hogy minden lehetséges alkalommal tapasztalja annak segítségét. Már körülbelül harminc éve a lelke állandó és néha olyan nagy belső örömökben gyönyörködik, hogy – hogy ezeket enyhítse és megakadályozza, hogy a környezete számára észlelhetőek legyenek – kénytelen külsőleg képeskedni különféle bolondságokat (3) művelni, amelyek inkább elmebajnak tűnnek, mint kegyesnek...
Most el tudja képzelni, jeles anyám, mennyire elégedett és boldog. Mivel ilyen nagy kincset érez magában, már nem kell aggódnia, hogy megtalálja, és nem kell kimerítenie magát a keresgéléssel: ez a kincs előtte feltárul, és csak rajta múlik, hogy vegyen belőle, amit akar.
Gyakran panaszkodik a mi vakságunkra, és folyamatosan azt ismételgeti, hogy sajnálja, amikor beérjük kevesebbel. „Isten”, mondja, „végtelen kincseket készített számunkra; és mi beérjük egy apró istenfélelemmel, amely egy pillanat alatt elenyészik... Milyen vakok vagyunk, mert ezzel megkötjük Isten kezét és elzárjuk magunkat az Ő kegyelmének teljességétől. Olyan ez, mint egy patak, amelyet ember gátolt el, és amely hatalmasan és bőségesen kiborul, amikor aztán szabad utat engednek neki.”
Igen, gyakran elzárjuk ezt a patakot, mert túl keveset értékeljük. Ne zárjuk el többé, kedves anyám, forduljunk befelé, törjük át ezt a gátat, segítsünk a kegyelemnek áradni, pótoljuk az elveszett időt; lehet, hogy ebben az életben már nem maradt sok időnk, a halál a nyomunkban van, legyünk óvatosak: az ember csak egyszer hal meg!
Tehát még egyszer! Forduljunk befelé, az idő sürget még, és soha nem tér vissza, mindenki saját magáért felelős. Ön felkészült, így nem érheti meglepetés: ezért meg kell dicsérnem, mert ez a mi feladatunk! Ezen folyamatosan dolgoznunk kell, mert a lelki életben az a szabály, hogy aki nem halad előre, az hátrafelé halad. De akik megértették a Szentlélek fuvalmát, azok még alvás közben is előre haladnak. És amikor a lelkünk hajója vihar és zűrzavar alatt áll, ébresszük fel az Urat, aki benne pihen, és Ő hamarosan megnyugtatja ezt a tengert...
Ne feledkezzünk meg róla, Ön és én, az első buzgóságunkról. Használjunk például és tapasztalatként ennek a rendtársunknak a tapasztalatait, akit a világ nem ismer, de Isten igen, és akit Isten nagyon kedvel. Imádkozni fogok Önért, imádkozzon Ön is, jeles anyám, sürgősen azért, aki (Ön mellett) a mi Urunkban van.
Ön...
Párizs, 1682. június 1.
(1) Levél egy nővérnek, akinek a nevét nem ismerjük.
(2) Lőrinc magáról beszél.
(3) Szó szerint: gyermekded dolgok.
Átvéve: Bruder Lorenz von der Auferstehung, Gesammelte Werke
Kiadta: sr. Ancilla Karl OCD és P. Antonio Sagardoy OCD
Kiadó: CERF Párizs, 1991
Fordította: Norbert Žuška, OCarm.
