P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Mindenki közülünk élénk figyelemmel reagál bizonyos nevek hallatán. Így volt ez velem is, amikor egy ideje régi könyvet lapozgattam, és találtam benne egy cikket, amelyet egykor Romano Guardini írt. A szöveg egy részét lefordítottam, és örömmel ajánlom fel Önnek (dőlt betűvel említem) és csatolom rövid elmélkedésemet.
A korai kereszténység nézőpontja szerint a keresztény lét folyamatosan a megvalósuló isteni cselekvésen alapszik. Ez a cselekvés alkotja a „szent történelmet“, amely a világ történelmének közepette bontakozik ki. Ennek tartalma, hogy minden keresztény titokban új emberré válik, titokban új „mennyei világok és új föld“ jönnek létre, egészen addig az óráig, amikor az Úr visszatér, és minden nyilvánvalóvá válik. E folyamat legérzékelhetőbb megnyilvánulása a liturgia.
Tehát már sejti, miért jutott eszembe, hogy ezt az elmélkedést a következő kérdéssel kezdjem: „Kinek a világ?“ Istené, Ő a legfontosabb benne, Ő cselekszik benne: a teremtés, a megváltás és a megszentelés munkája. Az Isten munkája, opus Dei. Ő hozza el a hajnalokat és ad új napot, Ő táplálja minden teremtményt, Ő ajándékoz hitet és kegyelmet, Ő vezet imádságra és árasztja Lelkének áldását, Ő, Ő, Ő. Így énekel a zsoltáríró, így hangzik a napórák liturgiájának himnuszából, amelyeket a késő antikvitásban írtak, így beszélnek a szentek és a kanonizálatlan szent emberek is.
Ezek a dolgok a modern korra megváltoztak. A modern kor már nem, és ez a korabeli hívőkre is vonatkozik, nem látja a világot mint egy olyan művet, amely közvetlenül Isten kezéből származik, hanem mint valamit, amit ugyan Isten teremtett, de ami most saját törvényei szerint működik. Ennek megfelelően a vallásos élet súlypontja a világban az Isten cselekvésének titokzatos teljességétől, a vég felé mozdulva, amikor minden nyilvánvalóvá válik, elfordul a belső felé, az egyes ember gondolkodásába, érzéseibe és világképébe. A liturgia már nem a legfontosabb helyszín, és nem az „szent történetek“ folyamatosan ragyogó megjelenése, hanem eszközként van értelmezve, amely a nevelés szolgálatában áll.
A figyelem és a vélt események közepe most mi magunk lettünk. Ez nem mindig valamilyen primitív és öntelt ateizmust jelent, sokszor „csupán” gyakorlati ateizmus, amely nem tagadja Istent, csak nem számol vele. „A világ a miénk” (ezt a szlogent Voskovctól és Werichtől kölcsönözöm, az ő azonos című filmjükkel kapcsolatban egyáltalán nem polemizálok). Most mi vagyunk a középpontban. A reggel felébreszt minket a gondjainkba, a sietségünkbe, mi tervezzük ezt vagy azt, nekünk kell imádkoznunk, nem szabad elfelejtenünk sok dolgot, és szívesen segítenénk itt-ott, találkoznánk ezzel vagy azzal az emberrel, szolgálnánk neki, jól kell beosztanunk az erőinket, és ha lehet, szeretnénk részt venni a misén is. Egyik sem rossz, része az életünknek, szükséges, értékes és szép. De ha ebből hiányzik Ő, a figyelem Istenre, a felé fordulás, az odaszánás, a stabil és tartós kapcsolat iránti vágy, mindezek közben nagyon megfosztjuk magunkat.
Úgy tűnik, hogy azonban nemrégiben változás történt. A modern kori világkép magabiztos biztosítéka megrendült. Az ember most már érzékeli azt is, ami a léte mélyén háttérbe szorult, tapasztalja, hogy nem minden eseményt lehet előre látni, és hogy nem látja a határait annak, amire képes. A valóságot elemi módon élik át, és csökken a puszta tudás és tapasztalat súlya. A kérdésben Istenről nem az a döntő, hogy mi hogyan képesek vagyunk gondolkodni róla vagy érzékelni őt, hanem az, hogy ő hogyan tanúskodik önmagáról, és hogyan viselkedik a hívők életében. Úgy tűnik, a keresztény létezés jövője attól függ, hogy mennyire tanul meg az ilyen intenzíven valóságos világban Istent meglátni, mint aki a maga művét végzi: észlelni Istent, mint aki még hatalmasabb és valóságosabb, mint ez a mi világunk; újra a Teremtő kezébe helyezni a világot, és saját magunkat is Isten teremtő tevékenységének gyümölcsaként felfogni.
Nem emlékeztet ez a karmelita hangsúly a kontemplatív imádságra? Számomra az a vágy, amelyet a következő szép kép fejez ki: „újra a Teremtő kezébe helyezni a világot”, nagyon összhangban áll a Karmel ideáljaival. Romano Guardini tovább beszél arról, hogy a világkép megváltozása kifejezésre jutott azáltal is, hogy a spekulatív gondolkodás túlértékelése helyett most az érzéki tapasztalat és a világ észlelése új megbecsülésben részesül. A valóság igaz megismerése és a realitással való érintkezés nem egy bonyolult absztrakt fogalmakra való támaszkodás kérdése. Az igazságos megismeréshez a valóságot minden érzékszervvel és az ember egész lényével meg kell érinteni, nemcsak az értelmével. Csak így képes az ember felfogni a valóságot teljes szélességében, mélységében és magasságában.
Ezért a liturgia teljesen új sürgető erőt nyer. Feladata nem a hit tanításának tisztázása, az érzelmek nevelése, vagy vallásos esztétikai élmények közvetítése. A liturgia egy élő esemény, amelyben Isten uralma a ember szeme előtt, fülén, kezén mutatkozik meg. Ez egy lét tér, ahová az embert befogadják, és [amelyben] új életre formálják. A liturgia elsősorban cselekvés. A lényeg a tevékenység. Az egyén ezekben az eseményekben részt vesz. Ennek alapján magához jobban eljut, megértést nyer.
Romano Guardini ezt a cikket, amelyből idézek, először 1942-ben publikálta.1 Sok minden megváltozott azóta, sokan talán már olvasták későbbi szerzők formulációi formájában is. De mivel a liturgia mindannyiunk napi vagy legalábbis heti kenyerét jelenti, őszintén hálás vagyok ezért az alapvető világra vonatkozó nézetének emlékeztetéséért. A világ Istené, Ő folyamatosan végzi a munkáját benne. És mi liturgikus imánkkal észleljük ezt a munkát, magasztaljuk azt, és kapcsolódunk hozzá. Figyelmes és élő hittel, amelyet aztán igyekszünk megőrizni a többi időszak során is, amikor „hordozzuk a nap terhét és a hőséget” (Mt 20,12 szerint).
