Jean Vanier
Amikor beszélnem kell1 a közösségről és a reményről,2 szeretném kezdeni Erikről mesélve. Ahogy tudjátok, az Archa közösségében együtt élünk súlyosan fogyatékos emberekkel. Velük közösséget alkotunk, amely együtt ünnepel és együtt remél. Ez nem jelenti azt, hogy a közösségi élet mindig könnyű, de ezt ti is tudjátok. Tehát szeretném azzal kezdeni, hogy mesélek nektek Erikről, mert itt állunk szemben egy titokkal. Erik egy fiatal ember volt, akit egy pszichiátriai kórházban találtunk. Vak volt, süket, nem tudott járni – azt hiszem, még soha életemben nem láttam olyan fiatal embert, akinek ennyi szenvedése lett volna.
Olyan világban élünk, ahol a gyengék elutasításra kerülnek. És félünk azoktól, akik gyengék. A Down-szindrómás gyerekek nyolcvan százalékát mesterséges abortusszal ölik meg. A fogyatékkal élőket tehernek tartják. Az emberek gyakran félnek tőlük, a szülők zavarban vannak. Pedig előttünk egy titok nyílik meg. Szeretnék veletek beszélni arról, amit [mi az Archában] felfedezünk: hogy gyógyulást nyerünk azok által, akiket elutasítunk. Sokan közültek ismerik Assisi Szent Ferenc történetét. Ferenc azt mondta, hogy mindig gyűlölte a leprásokat. Rémisztettek, nagy ellenérzést érzett irántuk. Az Ő Örökségében azt írja, hogy egy nap az Úr elvitte a leprásokhoz, és ott maradt velük. Amikor elhagyta őket, azt mondta: „A lelkem és a testem egy új édesség volt – és attól fogva szolgáltam az Úrnak.”3 Ferencidejében Európában körülbelül húszezer leprás élt, és a leprásokat bűnösnek tartották. A leprát Isten büntetésének tekintették4 és a leprások céltalanul kóboroltak vagy lepratelepén zárták őket.
Olyan emberek, mint Erik, valamilyen módon kapcsolódnak hozzájuk. Körülbelül száz évvel ezelőtt, és sokkal később, még ötven évvel ezelőtt is voltak olyan helyek, mint Staten Island New Yorkban,5 ahol körülbelül hétezer fogyatékos embert zártak el. Ma fogyatékos embereket találhat az utcákon vagy különböző intézményekben, vagy zárt pszichiátriai osztályokon. Van tapasztalatom velük: meglátogattam azokat, akiket a legjobban elutasítanak – akiket megőrültnek, őrültnek vagy veszélyes személyeknek tartanak. Az Archa közösségében az a hivatásunk, hogy együtt éljünk velük, közösen ünnepeljük az életet és örüljünk!
Tehát el akartam mesélni nektek Erikről, mert Erik nagyon fontos volt számomra. Tíz éves korában találkoztunk vele egy pszichiátriai kórházban. Pszichiátrián volt, mert siketek és vakok volt. Az ápolók és más emberek nem tudták, hogyan bánjanak vele. Amikor közelítettek hozzá, erősen megszorította őket, mert éhezett a kapcsolatra. Az édesanyja nagyon szenvedett. Már három gyermeke volt, és amikor megtudta, hogy Erik milyen súlyos fogyatékossággal él, teljesen elveszettnek érezte magát. A férje teherautóval járt, így mindig távol volt. Nagy tapasztalatom volt a fogyatékos gyermekek szüleivel, ezért alapítottuk meg a „Hit és fény” elnevezésű szervezetet: egy kis támogató közösséget a szülőknek, gyermekeiknek, barátaiknak stb. Jelenleg körülbelül 1500 ilyen közösségünk van szinte minden országban a világon. Tehát közelről láttam a szülők fájdalmát, keresztény és nem keresztény szempontból is, de azt is, hogy ezek az emberek lelkiismeretük mélyén azt érzik, hogy ha fogyatékos fiuk vagy lányuk van, az Isten büntetése. Ezt már a János evangéliumának kilencedik fejezetében is látjuk. Amikor Jézus és tanítványai találkoznak egy vak emberrel, a tanítványok azonnal megkérdezik: „Mester, ki vétkezett: ő vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus reakciója pedig: „Nem! Így van ez! Vak, hogy az Isten cselekedetei beteljesedhessenek rajta.”
Azt mondtam, hogy a fogyatékos emberek a legjobban elutasítottak a világon. Kétségtelenül nagy előrelépés történt, vannak integrált iskolák, a fogyatékos személyek integrálására irányuló erőfeszítések legalább néhány országban nagyok, de általánosságban a fogyatékkal élőkre megengedéssel és megvetéssel tekintenek, különösen azért, mert verseny szellemében élünk, a sikert és a hatalmat hajszolva. Olyan társadalomban élünk, ahol a normális normáinak tyrániája uralkodik. Amikor a „normális normák tyrániáját” használom, ezzel arra célzok: mindenkinek egyformának kell lennie! És ebben a normál tyrániában a fiatal emberek, ha szépek, ha erősek, ha képesek, feljebb lépnek. Ha törékenyek...
Hamarosan olyan világban élünk, amelyben – különösen a gazdag országokban – a gyengék száma felülmúlja az aktív népesség számát. Nem tudom, a templom ezt elismeri-e. Franciaországban néhány éven belül az Alzheimer-kórban szenvedő emberek száma elérheti az egymilliót. (Demográfiai) piramis, amellyel találkozhatunk olyan területeken, mint Afrika és India, egy kis számú idősebb emberből, majd az aktív népességből és végül sok gyermekből áll, a gazdag országokban fejjel lefelé áll. Itt sok gyenge ember van, mert képesek vagyunk életben tartani azokat is, akik Alzheimer-kórban szenvednek, és számos baleset, közlekedési baleset, különféle fogyatékosság, mentális betegség, depresszió miatt. Aztán következik az aktív népesség, és végül a gyermekek korlátozott száma. Bizonyos országokról szólok, mint Olaszország, Franciaország és mások, ahol nagyon alacsony a születési ráta. Ahogy az évek telnek, szemben állunk a kérdéssel: „Milyen jelentősége van Eriknek?” Gazdag országainkban többnyire az törvények úgy kezelik ezt, hogy megszabadulunk ezektől az emberektől. És biztosítom nektek, hogy hamarosan az Alzheimer-kórban szenvedők esetében az eutanáziát egyre jobban engedélyezik az állami törvények. Tényleg fel kell tennünk a kérdést: „Mit is jelent ez?” Amikor Szent Pál azt mondja, hogy a test leggyengébb tagjai, akiket öltözködéssel takarunk, nélkülözhetetlenek a test számára (1 Kor 12,22), mit is jelent ez? Azok, akik gyengék, a leggyengébbek, és akik nem reprezentatívak, nélkülözhetetlenek a test számára... Felteszem nektek ezt a kérdést. Soha nem láttam egy könyvet az egyháztanról,6 amely így kezdődne: „A gyengék és nem reprezentatívak elengedhetetlenek Krisztus testében.” Talán egy kicsit mélyebbre hatolhatunk abba, hogy miért nélkülözhetetlenek, ha azt kérdezzük: „Nekünk kell evangelizálni őket, vagy ők evangelizálnak minket?” Így tegyünk fel kérdést. „Mi evangelizálva vagyunk a gyengék által?”
Visszatérünk Erikhoz. Meg kell ismernünk a lélek, az emberi lét bizonyos elemeit mélyebben. Elsősorban mindannyian elképzelhetitek az édesanyjának a fájdalmát. Teljesen tönkrement ettől a helyzettől. Egy vak és süket gyermek, aki nem tud járni, borzalmas szorongás – mit is jelent mindez? Nemrég egy nő, aki babát várt – egy Gabrielle nevű kislányt, aki végzetes betegségben szenvedett, és akinek következményei miatt a gyerekek már az anyaméhben vagy a születésük után röviddel halnak meg, eljött hozzám beszélni. Már három gyermeke volt, és érthető okokból a depresszió szélén állt. Beszélgettünk, és ő ebédre eljött a házunkba, ahol a fogyatékkal élőkkel élek. Többet nem tudtam tenni érte, mint hogy rendszeresen telefonálok neki. Azt mondta nekem, hogy érzékeli, ahogy a baba rugdos, boldog volt – érezte [az ő] energiáját. Aztán megkérdezte tőlem: „Elmondjam a többi gyereknek?” És én válaszoltam: „Természetesen!” Tehát elmondta a gyerekeinek – a hároméves, ötéves és héttöéveseknek – hogy valószínűleg Gabriela még a születése előtt meghal. Az orvosa, aki különben nagyon figyelmes volt, és a gyermekkori orvos is nyomást gyakorolt rá, hogy végezzen el abortuszt. A gyermekorvos nem akarta kezelni a gyermeket, aki meg fog halni. De az ötéves gyermeke azt mondta: „Anya, ő de boldog, nekünk sokáig kell élnünk, és ő egyenesen a mennyországba megy!” Néha a gyerekeknek van olyan bölcseletük, amit mi nem rendelkezünk... A kislány életben született, megkeresztelték és két nap múlva meghalt. A szülők, akiknek nyomás nehezedett, hogy válasszák az abortuszt és [zaklatták őket] a normális tyrániája, nem könnyű. Én nem veszek részt nagy akciókban a „Jogi életért”, de gondolom, hogy ha az emberek küzdenek az élet jogáért, akkor azokat is figyelembe kell venniük, akik gyengék, és nem egyszerűen zárt intézményekbe zárni jöjjön, így eltávolítva őket. Ez a forma (nyitottság a gyengék felé) a templomból kell kiinduljon.
Tehát az édesanyja kórházba vitte Eriket, és most szeretnék mondani valamit a szenvedő gyermekek és anyáik közötti kapcsolatról. Mert a leggyengébbek leckét adnak a gyengeségről, a sebezhetőségről. Mindannyian, amikor megszülettünk, kicsik, gyengék, sebezhetők, törékenyek voltunk. Nem tudtunk védekezni. És mire volt szükségünk? Olyan anyára, aki azt mondja: „Szeretlek. Te vagy az én szeretett kisfiam, a szeretett kislányom.” A bizonytalanság – ez mindannyiunk helyzete a születés után. És felfedeztük, hogy még ha sebezhetőek is voltunk, a dolgok jól alakultak, mert szeretve voltunk. Később megijedtünk a sebezhetőségünktől és törékenységünktől, de amikor gyerekek voltunk, annyira sebezhetők, amilyenek voltunk, úgy éreztük, hogy szeretnek minket. Talán ez a Jézussal való alapvető tapasztalat. Nem az, hogy jót cselekedünk, hogy teológiát tanulmányozunk, hogy aktív tagjai vagyunk valamilyen közösségnek és helyesen cselekszünk, hanem az, hogy mélyen szeretve vagyunk. Itt minden kezdődik – szeretjük, Isten értékesnek tart minket.
Egy tizenegy éves fogyatékos fiú egy párizsi plébánián először áldozott. A szentmise után a családban tartottak egy kis ünnepséget. Amikor véget ért, az egyik nagybátyja és egyúttal a gyermek keresztapja azt mondta az anyjának: „Milyen gyönyörű eucharisztia volt. Kár, hogy ő egyáltalán nem értette.” Az anya sírni kezdett, és a fiú, amikor látta az anyja könnyeit, azt mondta neki: „Anya, ne szomorkodj, Jézus így szeret engem, ahogy vagyok.” Ami annyit jelent: „Nem kell olyannak lennem, amilyenné mások akarnak formálni, szabad vagyok önmagam lenni. Így van ez rendben, anyuka, ne sírj, Jézus így szeret engem, ahogy vagyok.” Észrevettem, hogy ez a mondat az emberek számára nehezen elfogadható, mert gyakran úgy érzik, hogy csak akkor érzik a szeretetet, ha jobban igyekeznek. Csak akkor!
Ez a gyermek azonban megtapasztalta, mit jelent úgy szeretve lenni, ahogyan van, a maga korlátaival és szegénységével. És taníthat minket valamire. Mi történik, ha a gyermek felfedezi, hogy az anyukája nem szereti őt úgy, ahogy van? Amikor a gyermek látja, hogy anyja és apja nem örül neki, hogy csalódás a számára, és hogy ő miatta sír? Akik közülünk megkapták azt az édesanyát, aki ölelgetett minket és azt mondta, hogy értékesek vagyunk, kezdtük az életünket azzal a tudással, hogy gyengék vagyunk, szeretve vagyunk, és ez rendben van. De ha nem tapasztaljuk meg ezt a tapasztalatot, belső akadályokkal rendelkezünk, amelyek nagy szorongásokat okoznak. Erik nem tudta, ki ő. Ezt sok fiatalon láthatjátok az utcákon, fiatal delikvensek, drogosok – ők nem tudják, ki ő a valóságban! És talán sokan közülük [soha] nem tapasztalták meg, hogy valaki azt mondja nekik: „Szeretlek, ahogy vagy. Te fontos vagy számomra.”
Erik tizenhat évesen érkezett hozzánk a pszichiátriai kórházból – egy nagyon törékeny fiatal – és az Archa közösségében a feladatunk nem az volt, hogy megváltoztassuk őt, hanem elfogadjuk őt. Természetesen szükségünk van szakértőkre is, csak orvosi csapatunknak köszönhetően tudtuk megoperálni a lábát, és sikerült, hogy jár. Természetesen, amikor kapcsolatba lépünk a fizikailag vagy mentálisan szenvedőkkel, szükségünk van jó pszichiáterekre, jó orvosokra, jó szakemberekre. A mi feladatunk azonban az, hogy elfogadjuk a fogyatékkal élő embert és jelezzük neki: „Örülök, hogy itt vagy veled.” Azt mondom, hogy az Archa pedagógiája abban rejlik, hogy megmutatjuk a másiknak: „Örülök, hogy veled élek, örülök, hogy itt vagy,” mert a legtöbb esetben ő csak azt hallotta, hogy „Csalódás vagy!” Látjátok, valakit szeretni annyit jelent, hogy megmutatjuk neki, hogy értékes: „Isten gyermeke vagy! Értékes vagy. Talán rengeteg dolgot nem tudsz megtenni, de értékes vagy.” Ez Ferenc belső látása a leprások iránt: „Te értékes vagy.” Ha valaki közületek megkapta a kiváltságot, hogy börtönben vagy (kataklizmás) körülmények között dolgozzon, tudjátok, hogy ott nem elsősorban azért vagytok, hogy megváltoztassátok az embereket, hanem hogy azt mondjátok nekik: „Te értékes vagy! Te fontos vagy! Te értékes vagy!”
De ez egy hosszú út, és szeretnék beszélni az asszisztensekről is, akik hozzánk érkeznek, és milyen előrelépést kell tenniük. Az a feladatunk, hogy segítsük az asszisztenseket átmenni a jótékonykodástól a közösségig. A jótékonykodás, ahogy tudjuk, azt jelenti, hogy jót teszünk másokért. Amikor több pénzünk, tehetségünk, tudásunk van, akkor jót akarunk tenni másokért. És amikor jót teszünk másokért, saját magunknak is jót teszünk, jó érzésünk lesz – tudom, hogy most éppen jót teszek. Tehát a jótékonykodás elégedettséget hoz. Az ember hatalomra jön. Tehát [a feladatunk itt] segíteni az embereknek átmenni a jótékonykodástól – ami azt jelenti, hogy adunk, amikor szeretnénk adni, amikor [mi határozzuk meg], hogy mennyit adunk, és [meghatározzuk] az időt, amit szánunk... Átmenni a jótékonykodásból a közösségbe, ami igazi találkozást jelent – találkozást veled a te szegénységeden keresztül – és azt jelenti találkozni Erikkel az ő szegénységén keresztül.
Amikor 1980-ban befejeztem a közösségem vezetését, elkezdtem élni Erik mellett és a többiekkel egy olyan dolgot, ami „megtestesülés”. Megöleli a testet, megérinti a testet, segít a testnek a valódi értéke megtalálásában. Azt mondom, hogy az Archa a testre épül; nem a szóra, hanem a testre. Mert akik belépnek közösségeinkbe, törött testtel érkeznek. Bár a szó természetesen szintén fontos. Az egész titka a szó és a test közötti kapcsolat titka a szentség titka. A szó és a test. Gyakran mondom, hogy az evangéliumot hirdetni a szegényeknek nem azt jelenti, hogy azt mondjuk nekik: „Isten szeret titeket”, hanem: „Én szeretlek titeket. Én fogok értetek kiállni Jézus nevében.” A szavak mögé bújhatunk, de a test a közelség. Ahogy mondom, ez az igazi megtestesülés. Itt merül fel a titka a Szűz Máriának, aki a testét az Igének, amely testté lett, megérinti, szereti, táplálja, megmossa. Azt kell mondanom, hogy a szó ugyanolyan módon válik testté, ahogyan a test is válhat szóvá.
Az olyan emberekkel, mint Erik, hosszú távú futás az. Tizenhat évig szenvedett, tizenhat évig élt szorongásban – és a szorongás nagyon más, mint a félelem. A félelem általában valamilyen dologtól való félelmet jelent, és ha ezt a „valamit” eltávolítjuk, a félelem is eltűnik, és már nem tapasztaljuk a szorongást. A szorongás valami létezésbeli: ki vagyok én, van-e valamennyi értékem, szeretve vagyok-e, fontos vagyok-e, valóban létezem-e, hol létezem, ki vagyok valójában. Azok, akik beszorultak a szorongáscsapdáiba, depresszióba eshetnek, mert a depresszió az egyik módja a szorongás kezelésének, például amikor az ember elnyomja érzékenységét, vagy amikor hagyja magát kihúzni a valós világból. Tehát a feladatunk az volt, hogy elfogadjuk Eriket és jelezzük neki, hogy örülünk, hogy létezik, hogy öröm vele lenni. Egy dolog nagyon megérintett minket. Amikor Erik hozzánk jött, nem volt megkeresztelve. Néha bement a kápolnába, és éppen azt vettük észre, hogy amikor a kápolnában volt, vakon és süketen is, megnyugtatónak tűnt. Amikor a kápolnában volt, az arca nyugodt volt, még akkor is, ha különben feszültséget, szorongást és állandó belső mozgást mutatott. Tudjátok, az ilyen emberekkel való együttélés során, mint Erik, aki nem képes szavakban kifejezni magát, meg kell próbálnunk megérteni őt a teste által mutatott jelek révén.
Amikor Erik ilyen nyugodt volt, egymásnak és papjainknak tettük fel a kérdést: „Mi történik itt?” És arra a következtetésre jutottunk, hogy ezekben a pillanatokban Eriknek megjelenik Isten. Nem volt bizonyosság, csak erről vitatkoztunk, a következtetésünk azonban az volt, hogy Isten Erik előtt bemutatkozik. Nem szavak révén, hanem a belső béke által. Mert Isten így mutatkozik be – megjelenik: a belső békében, a csendben, a gyengédségben és a kedvességben. Tehát ez fokozatosan elvezetett minket ahhoz, hogy Erik később megkeresztelkedett és elsőáldozott. Ezek a nagy gyengédség pillanatai voltak benne, természetesen fejlődött. Nem tudtuk meggyógyítani a testét, a szemeit, de valamilyen módon elérhettük a szívét, és azt hiszem, Erik kezdte megérteni, hogy vannak emberek, akik érdeklődnek iránta, nem azért, mert már jobban teljesít, hanem csak azért, mert Isten gyermeke és az emberi társadalom tagja. Erik hét évvel később meghalt. Károsodott a teste, és egy nap légzési nehézségei kezdődtek, gyorsan kórházba kellett vinnünk, de még az autóban meghalt.
Ezzel a titokkal [Isten megjelenése a gyenge emberekben] foglalkozunk tehát most, és hogy hogyan segítünk asszisztenseinknek előrelépni a jótékonykodásból a jótékony cselekedetek révén, és eljutni [ehhez] a fogyatékkal élőkkel való együttműködéshez, amely során világossá válik, hogy a fogyatékkal élő embereknek van mit adniuk nekünk. Közösségünkbe évente érkeznek jövőbeli papok egy hónapra. Januárban és februárban öt vagy hat közösségben tartózkodtak a környékünkön. És ezek a közel 19 jövőbeli pap a tartózkodásuk végén kérték, hogy találkozhassanak velem. Mondtam nekik: „Nem szeretnék előadni nektek, ellenkezőleg, örömmel hallanám, hogy ti mit tapasztaltatok és élhettetek át.” Szinte mindenki azt válaszolta, hogy az élet a házainkban megváltoztatta őket. Megkérdeztem: „Nem értem, mindannyian jövőbeli papok vagytok, és azt mondjátok, hogy megváltoztatok – csupán azáltal, hogy együtt éltetek olyan emberekkel, akiket néhányan bolondoknak neveznek. Mi is ez a változás? Mit éltetek át?”
Tapasztalatom szerint sok jövőbeli pap „a fejükben” él, de sok problémájuk van a kapcsolatokkal. Tudják, amikor valaki „a fejében” él, mindenféle dolgot megtanul, és aztán azt mondja másoknak, hogy mi az igazság, de a kapcsolatok mások, azok a hallgatáson múlnak, az [akaraton és képességen] múlik, hogy kapcsolatba lépjek: meséljetek el nekem a történeteteket, meséljetek el nekem, mit tapasztaltok – akárcsak az a nő, aki hozzám jött a kislányával, Gabrielle-lel az anyaméhben. Meséljetek egyszerűen a fájdalmatokról, arról, min mentek keresztül. Én nem tudom megváltoztatni az emberek fájdalmát. Csak annyit tudok tenni, hogy veletek megyek, minden héten fel tudlak hívni. Látjátok, nem tudom megváltoztatni az emberi fájdalmat. Nem tudok a fájdalommal szemben valami szépet mondani. Félek a szavaktól – a spirituális szavaktól, amelyek nem jutnak el az emberi szívbe, hanem kint maradnak. Így volt, amikor meglátogattam egy nőt, akinek nagyon súlyosan fogyatékos a gyermeke, és megkérdeztem tőle: „Megosztottak-e a plébános úrral?” Azt válaszolta: „Igen, jött, eltöltött velem néhány percet, látta a gyermekemet és azt mondta: „Ez a te kereszted!” És többé nem jött.” A papnak azt kellett volna mondania: „Hetente látogathatok és fürdethetem őt – ez az egy dolog, amit tehetek, de szeretném, ha tudnád, hogy ezzel melletted akarok lenni.” Ahogy már mondtam, arra vagyunk hivatva, hogy az Archa legyünk, amely a testre épül, de hivatva vagyunk arra, hogy együtt járjunk a fájdalommal, mert nem tudjuk meggyógyítani Eriket vagy Françoise-t.
Tegnap, mielőtt a repülőtérre indultam, elmentem Františkához és megkértem: „Elmegyek, hogy beszéljek a karmelitákhoz, imádkozol értem?” Františkának 78 éve van, súlyosan fogyatékos, vak, és nem tud elmozdulni az ágyából. Harmincnyolc éve fogadtuk be a kis házunkba, amikor körülbelül negyven éves volt. Székletelési problémái voltak, nem tudta egyedül enni, beszélni stb. De most éreztem, hogy mielőtt ideérkeznék, hogy veletek beszéljek, szeretném, hogy imádkozik értem – és ő az engem néző vak szemeivel figyelt, hallgatta őt, én megérintettem az arcát és elmondtam neki: „Szükségem van a imádkozásodra, szükségem van a segítségedre.” Nem tudom, mennyire értett, de a közösségünk számára ő egy nagyon fontos ember. Most 78 éves, és nem tudjuk, meddig fog élni, nem tudja elhagyni a szobáját, mert túl gyenge és megfertőződhet más betegségekkel. De elmondok nektek egy történetet róla. Péter egy fiatal kanadai, aki egy évig Františkával lakott. Péter 28 éves, és egy lelki megújulás során ezt az élményt osztotta meg: „Megkértek, hogy gondoskodjak Františkáról, és megdermedtem a szívem, mert nem tudtam, mit tegyek. Ő vak, süket, mindig csak fekszik, néha levetkőzik; nem akartam vele lenni és etetni őt. De aztán beleegyeztem.” Péter minden nap ment hozzá, kétszer vagy annyiszor, ahányszor meg kellett etetnie. Aztán azt mondta: „Egy nap Františka megfogta a kezem, rám nézett és mosolygott. Teljesen megváltoztam, valami történt velem – hirtelen kapcsolat alakult ki – az a különös pillanat, amelyben találkoztunk: ami mélyebben van az ő személyiségében, elrejtve a betegsége, kora, törékenysége és tehetetlensége mögött, és én, aki a „normális” rendszer részese vagyok, aki azt követeli meg, hogy szép, erős és képes legyek. És abban a pillanatban, amikor találkoztunk, képes voltam elfogadni az egész sebezhetőségemet és gyengeségemet. Nem az vagyok, amit teszek, hanem valami más vagyok, valaki.” Íme, ilyen a titok.
Sok asszisztens érkezik hozzánk, aki csak rövid ideig lesz velünk. Mély tapasztalatokat szereznek, majd elmennek – ez a „normális” nyomás, hogy pénzt keressünk, hatalomra jussunk, híresek legyünk, fontosak legyünk. Élni Františkával és Erikkel. Nemrég találkoztam egy középiskola szüleivel Párizsban, és az egyik kérdés, amit tettek, így szólt: „Milyen problémáitok vannak?” Azt mondtam: „Egyik problémánk a asszisztenseink szülei.” Mindenki döbbenten nézett rám, és én megismételtem: „Igen, ti! Ti boldogok vagytok, amikor a gyerekeitek jönnek és eltöltenek velünk hat hónapot, mert ez segít nekik jó emberekké válni; de amikor velünk maradnak, hogy fogyatékkal élőkkel éljenek, ti ezt nem akarjátok, és jól tudom!” A szülők nem akarják, hogy a gyerekeik az evangélium üzenetét éljék, és szegényekkel éljenek, különösen azokkal, akiket mai leprásoknak tekintenek. Ebből a nyomásból származik a „normális” nyomás, hogy jól éljünk anyagi szempontból. [Mégis] az emberek megtapasztalhatják, amit Péter, egyfajta kölcsönös tapasztalást Istennel, a legelutasítottabbakkal való titkos találkozás révén. Mégis észrevesszük, hogy megváltozunk, hogy [most] a kapcsolatokra és a kapcsolatokra irányulunk. De ez is egy hosszú út, amely időt igényel. Hány fiatal érkezhetne a ti rendetekhez, miután tapasztalatokat szereztek Istennel – meghallották a hívást. Mit jelent ez? Az, hogy szívük egy részében elérte az evangélium üzenete és Jézus. És izgalommal érkezhetnek, de te és én jól tudjuk, hogy mennyi izgalom tűnhet el lassan, és végül olyan emberekké válunk, akik cselekszenek anélkül, hogy túlzott izgatottságot éreznének. Tehát a kérdés az, hogy miben rejlik a reményünk, a remény, amely táplálja az izgalmat, a vágyat.
Ez a valódi kérdés. Kértetek, hogy beszéljek a közösségről és a reményről. Szükségem van a [segítségetekre]... Azt hiszem, mindannyiunknak szüksége van a segítségre. Hogyan támogathatjuk közösségeinket, hogy a remény, az izgalom és az érzelmek helyszíneivé váljanak? Van egy üzenetünk, amit át kell adnunk, egy üzenet, amelyet át kell adnunk a világnak, és a világunk nehéz helyzetben van. Mindenhol fájdalom, zűrzavar van. Mi a remény? Milyen reményt mutathatunk a világnak? Így kérdezünk. Ez a kérdés az én asszisztenseim kérdése, akik a megtagadott emberekkel való találkozás tapasztalatot élik meg, a „normális” nyomás és a pénzkeresés nyomása alatt állnak, és befolyásolják a média és a televízió. A televízió óriási hatással van az agyra, a tudatra és a tudatalattira. Egy püspök azt mondta nekem, hogy látogatta a katolikus iskolákat a püspökségben, és megdöbbent, hogy a 16-17 éves fiatalok 90-95%-a a szobájukban, ahol alszanak, van tévé. Ma új nevelőink vannak – a tévé és az internet! A Googlen bármit kereshetünk. És elme és tudatalattink manipulálva van, valahol találunk izgalmat és érzelmeket?
Közösségeink nagyon törékenyek. Sok ember vár arra, hogy belépjen az Archába. Öt kis közösségünk van Indiában, egy Kalkuttában. Képzelhetitek el a fogyatékosok számát Kalkutta utcáin vagy a kórházakban vagy más intézményekben. De ki akar velük élni? Ez a kérdés. Hogyan vonzhatjuk be az asszisztenseket és hogyan formálhatjuk őket? Milyen formáció vezet ahhoz, hogy az emberek, akik jótékonyságot akarnak gyakorolni, jöjjenek és felfedezzék a titkot – [szándékosan] titkoskodóan mondom – hogy gyógyulást nyerünk, ha belépünk a kapcsolatba olyan emberekkel, mint Erik. Máté evangéliumának 25. fejezetében az áll,: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a királyságot, amelyet nektek készítettek a világ teremtésétől fogva. (...) meztelen voltam, és felöltöztettetek, börtönben voltam, és meglátogattatok. (...) Uram, mikor láttunk téged...? Amit egy ezek közül a legkisebbek közül tettetek, azt nekem tettétek.” Ez a mi tapasztalatunk is? Amikor a fogyatékkal élő emberekkel élünk, nem arról van szó, hogy csupán valamit teszünk nekik, hanem arról van szó, hogy velük élünk. Igen, ezt meg kell tennünk azért is, hogy segítsünk nekik egyre jobban előrehaladni és dolgozni stb. De egy olyan történelmi időszakban vagyunk, amelyben a normális elnyom minket. Mindannyiunknak át kell lépnie a [siker] fókuszon, és meg kell tanulnia felfedezni Erik titkát, és élni Erik mellett és másokkal. Elhagytuk az evangélium üzenetének titkát, amely a mi világunk reménye."
Ma a világban a szokásos sajtóban egyre érdekesebb cikkek jelennek meg. Eddig a individualizmust, a személyes sikerre, a személyes elismerésre való fókuszálást találtuk. De a dolgok megváltoznak. Most a folyóiratokban találhatjuk, hogy a következő tíz évben jobban fogunk élni, ha a kapcsolatok fontosak. Ha megtanulunk élni kapcsolatokkal. De a kapcsolatok nehezek. Valószínűleg megértitek, hogy a közösséget szabályok felállításával lehet irányítani: mikor keltek, imádkoztok, stb. A közösség szabályainak betartását mindenki megtanulja, de mit jelent „szeretni a szomszédot”? Mit jelent ez a szeretet törvénye, amely a közösséget alkotja? Tudjuk, hogy nem vagyunk Krisztus tanítványai, [már] nem akkor, ha elmegyünk a misére, imádkozunk és jól ismerjük a teológiát, hanem amikor szeretjük a másikat. „Erről fogják tudni mindenki, hogy az én tanítványai vagytok, ha szeretitek egymást” (János 13,35). És ez nem egyszerű. Mindannyiunkban vannak blokkok, félelmek, előítéletek a különböző emberekkel szemben. Úgy érezzük, hogy a kapcsolat „elfogva van”. Félünk igazán nyitottak lenni, mert a másik megsebezhet, és engem is megsebezhet. Mindannyian számolunk. Nem könnyű olyan közösséget alkotni, ahol valóban megnyílunk, ahol tényleg szeretjük egymást. Ilyenek a nehézségeit, ilyen nehézségeink vannak. Nehéz – de azt merek mondani, hogy a közösség az a hely, ahol együtt sétálunk a szenvedőkkel, és elsősorban az a hely, ahol szeretjük egymást nem valamilyen előírási módon, hanem azáltal, hogy ott vagyunk Erik mellett – figyelmet szentelünk Erik szükségleteinek – és nem csak Erik szükségeire, hanem az asszisztensek szükségleteire is.
Néhány asszisztens azt mondja, mennyire nagyszerű a fogyatékkal élőkkel lenni, de más asszisztensek számára ez borzalmas. A fogyatékkal élők lehetnek fogyatékkal élők, ők ilyenek, náluk nem zavaró, ha bolondok, de az asszisztensekről elvárják, hogy olyanok legyenek, mint én, nem szabad, hogy bolondok legyenek, nem szabad, hogy ilyenek vagy olyanok legyenek. De mindannyiunknak megvan a maga története, a hit, a bukások, a sikerek története, mindannyian sérült emberek vagyunk. [Ami a] kapcsolataink történelmét illeti: a reményünk, a mi reményünk, hogy jel lehetnénk a világ számára, jel arra, hogy a gyengéket nem szabad elutasítani, mert [ők] megérdemlik a helyüket, jel arra, hogy minden ember értékes Isten szeme előtt. Bármilyen vallásuk is legyen. Néhányan közülünk ekuménikus közösségekben, vagy különböző vallásokból álló közösségekben élnek. Például Indiában együtt élünk hindukkal, muszlimokkal és keresztényekkel. Megtanulunk együtt élni közös emberi mivoltunk mellett. Keresztényként együtt élni [még] nem jelenti azt, hogy könnyebb együtt élni hindukkal. Az, hogy azonos vallásunk van, nem jelenti azt, hogy egymást szeretjük. Mindannyiunknak megvan a története a sérüléseinkkel és a kapcsolati nehézségeinkkel, képesek vagyunk elmenekülni a kapcsolatok elől, elrejtőzni előlük, folyamatosan elfoglaltnak lenni, hogy ne kelljen találkoznunk másokkal. Mi próbálunk egy közösséggé válni, ahol megtanulunk szeretni egymást, mindenkit azért, aki, az összes törékenységgel. Ezért mondom, hogy ez a szeretet iskolája minden fájdalmával, amit ez hoz. A reményem az, hogy ilyen Isten szeretete a leggyengébbekhez és legszegényebbekhez, hogy sok asszisztenst küld nekünk, mert az Archa szíve a kapcsolatok. Kapcsolatokat létrehozni, egyetérteni, hogy összekapcsolódunk. Örülök, hogy megoszthattam veletek a tapasztalatainkat, örülök, hogy elmondhatom nektek, hogy szükségünk van az imáitokra, és hálás vagyok a meghívásotokért és hogy elmondhattam nektek a saját – a mi történetünket.
Olaszból fordította Martina Vintrová és P. Gorazd.
