A gondolatok válogatása P. Jan Brenninger, O.Carm. írásaiból – 1. rész
2006. november 25-én lesz hatvan éve, hogy P. Jan Brenninger, O.Carm. elhunyt. Ebből az alkalomból nemcsak rövid információt kívánunk közölni életéről, hanem a karmelita hivatásról és espiritualitásról szóló néhány gondolatát is.
Brenninger atya 1890. április 16-án született a németországi Freisingben, keresztelésekor József nevet kapott. Gyermekkorában lábainak bénulásával küzdött, és Mária oltalmára, akit az Altötting-i zarándokhelyen hívtak, csodálatos gyógyulásban részesült. Tizenkilenc éves korában lépett be a karmeliták rendjébe, és Jan (a Keresztért) nevet vette fel. Tanulmányai után 1914. július 26-án pappá szentelték. Az ezt követő években személyes válságon ment keresztül rendi közösségéhez való viszonyában. Talán ezt a bonyolult helyzetet a bajor rendet akkor sújtó nehézségek és a világháború is fokozta. Jan atya ekkor kérvényezte a belépését a bosnyák karmeliták közé, de a rendünk generális prokurátora, Hubert Driessen atya befolyásának köszönhetően a vatikáni kongregáció elutasította a kérvényét.1 Hamarosan fontos feladatokkal bízták meg különböző kolostorokban és a tartományban. Aztán 1925-től egészen haláláig Rómában dolgozott mint ún. generális asszisztens, vagyis a generális prior közeli munkatársa. A feladatai közé tartozott többek között a Kostelnői Vydra kolostor vizitálása is (bizonyára 1930-ban, talán már 1926-ban is). Tizenkét éven át (1931-1942) Rómában a Szent Albert Nemzetközi Kollégium elöljárójaként dolgozott, ahol maga tanította a mariológiát, a misztikus teológiát és a hébert. Ezen kívül római klérus vizsgáztatója volt és több rendi intézet lelki vezetését bízták rá. 1940-től a harmadrend tagjainak és a szakadékos testvéreknek a gondozását is ő irányította. E feladatának keretein belül készítette el az új harmadrendi szabályzat szövegét, amely végül csak 1948-ban, tehát halála után lépett életbe. 1945 októberében súlyos betegség alakult ki nála. Egy hónapi szenvedés és kórházi tartózkodás után 1946. november 25-én hunyt el.
A következő szövegben szabadon válogatott részleteket mutatunk be lelki örökségéből, amint azt P. Emmanuele Boaga, O.Carm. közölte a karmelita rend folyóiratában, az Analecta ordinis carmelitarumban, 47. kötet, 2. szám, 1996-ban.
P. Brenninger elsősorban hivatásához volt hű, és arra biztatta karmelita testvéreit és nővéreit is, hogy kövessék a szeretetet. Felszólította, hogy menjenek a Kármel szent hegyére, ami „Isten szőlője és kertje” számára azt jelentette, hogy a Kármelben látja a „benső élet felerősítő szimbólumát, a vágy és a tökéletes egyesülés törekvését Istennel a szeretetben.” „A Kármel,” mondta, „a kontempláció jelképe, a szeretetteljes elmélyedés a mi hitünk örök igazságaiba és (mély) titkaiba, amelynek célja, hogy teljesen Istennek adjuk magunkat, aki egyedül az élet és boldogság forrása. Éppen ezért a Kármel a bűnbánat és az áldozat szimbólumát is képviseli.”
„Illés áldozata a Kármel hegyén két fontos aspektust mutat a karmelita életben. Az első a határozott döntések, mivel nem lehet két oldalra ugrálni. Az ilyen döntésekhez Isten jelenlétének nagy valósága szükséges, hiszen Ő az élet forrása, és maga Isten elegendő. Ezek a határozott álláspontok az életünkben a mi alapozásunkat, kicsinységünket, azt a tényt követelik, hogy sosem vagyunk elég elégedettek, és az az út, amely előttünk áll. Mert Isten nélkül életünknek nincs magyarázata, nincs értelme, és értéke sincs. Az Istenre való gondolatnak mindent magába kell foglalnia. Nem lehet két oldalra ugrálni. Isten minden. Ebből fakad a karmelita elv: Isten önmaga, mindig és mindben, vagyis Isten akaratából létrejönni, Isteni kísérettel haladni, és Isten dicsősége felé jutni.”
„A második aspektus a teljes áldozat. Teljes áldozat, nem csupán felajánlás vagy egy rész.” Itt P. Jan Brenninger arra hívja fel a figyelmet, hogy a Kármelre az égből leszálló tűz mindent elnyelt – az áldozati adományt, a fát és az oltárt. „Ezek a határozott döntések az eszköze annak, hogy áldozattá válhassunk: bárcsak lenne bennünk legalább a kezdet ilyen határozott döntéseknek...”
A Kármel hegyére vezető út jellemző vonásainak megértéséhez használta, ahogy fogalmazott: „a karmelita kertészet iskoláját,” amely három tevékenységből áll: „gyomlálás, ültetés és öntözés Isten kertjében.”
Gyomlálás: eltávolítani, távol tartani, elnyomni a mindennapi bűnt és bármilyen engedetlenséget Isten iránt; tehát kihúzni a káros gyomokat, azokat a szenvedélyeket, amelyek tönkreteszik a lelket (gőg, hiúság, ambíció), valamint a testet (kényelem, mértéktelenség, érzékiség).
Ültetés: szükséges erényeket gyakorolni, amelyek a családban és a társadalomban való élethez kapcsolódnak (hiszen családban élünk) és szeretni. Ezek az erények megnyilvánulnak a fellépésben, abban, ahogyan beszélünk és viselkedünk, de főként belülről születnek: udvariasság, mértékletesség és türelem, alázat, szeretet.
Öntözés: a kertnek vízre van szüksége. Elkerülhetetlenül szükségünk van kegyelemre, mert semmik vagyunk, mert semmit sem érünk fény, erő, kitartás nélkül, és ez annál nagyobb szükséglet, minél inkább törekszünk a Kármel tetőpontjára.”
Amikor a Kármel hegyének lelki szimbolikájáról beszél, P. Jan a kérdésből indul ki: „Ki léphet fel erre a hegyre? Ki lakik az Úr szent helyén?” És válaszként két feltételt ad meg a felmászáshoz.
„Képesnek kell lennünk a zsoltárossal mondani: „Uram, szeretem házadat, ahol lakozol, és helyet, ahol dicsőséged lakik” (Zsolt 26,8). Teljes szívünkből át kell ölelnünk ezt a szent hivatást, el kell fogadnunk, hogy az Úrtól rendkívüli kegyelmet kaptunk, amikor bevezetett minket Kármel földjére, hogy ebből gyümölcsöt és választékos termését élvezhessük.2 Ki kell mondanunk – így mondhatnánk – Kármel lelkét teljes tüdőből be kell lélegezni, míg teljesen átitatódunk vele. Tűzön kell égnünk, hogy eljussunk a Kármel csúcsáig, és ne álljunk meg ezen a szent hegy lábánál. A szentély fent van, a hegy csúcsán.
De vigyázzunk arra a kísértésre, hogy a Kármel mindenki ízlésének megfelelően változtassuk. El kell fogadnunk olyannak, amilyen. A Kármel Isten szentélye, ez egy hegy. A karmelita élet tehát annyira feljutás, fáradtság, és nem egy gondtalan séta vagy egy szórakoztató kirándulás.
Meg kell szeretnünk mindazt, ami Kármel szelleméhez tartozik, különösen a benne jellemző imádság életét. Az alapja azonban nem az, hogy sokat imádkozunk, vagy hogy rengeteg imát mondunk, hanem az, hogy szeretjük a beszélgetést Istennel. És imádkozni annyit jelent, hogy Istennel vagyunk és úgy bánunk vele, mint a legnagyobb jónk, életünk, örömünk és örömünk forrása, vagyis mint azzal, aki mindent megad nekünk, és akit teljes szívünkből keresünk...
A felmászáskor kitartóak kell lennünk. A csúcsra nem lehet futni. A felmászás lassú és fárasztó... Sokan ugyanazzal a elszántsággal kezdik, de hamar elfáradnak, és ahelyett, hogy bátran folytatnák a folytatást, megállnak az út felénél, vagy inkább visszatérnek a középszerűség síkságára, ahol elcsúsznak és körbe-körbe járnak a hegy körül, amelynek csúcsát már elérhetetlennek látják. Nem, nem szabad elveszíteni a bátorságot, folytatni kell a felmászást, megáldva megingathatatlan és fáradhatatlan bizalommal az Úr és Szent Anyánk segítségében. Minden lehetséges annak, aki hisz, mondja az Úr. Azonban szükség van türelemre, mert az Úr általában nem ad meg mindent egyszerre. Ő maga választja ki az időt és a megfelelő pillanatot saját akarata szerint és a jónk érdekében. Rendünk jelszava azonban mindig legyen: Felfelé a Kármel csúcsához.”
A második feltétel a következő szavakban található: „Innocens manibus et mundo corde” (Zsolt 24,4). Csak aki „ártatlan kezekkel és tiszta szívvel” bízván remélheti, hogy elérkezik a célhoz, a teljes egyesülésig Istennel a szeretetben, és elérkezik a Kármel csúcsára.” P. Jan a karmelita szöveg Az első szerzetesek alapításáról című írására hivatkozik, amely a karmelita élet célját így fogalmazza meg: „Istennek áldozni tiszta szívet.” Ő hozzáfűzi: „A Kármelre való felmászás megköveteli a bűntől való lemondást. A bűn nagy teher, amely lefelé húzza a lelket, és nem engedi, hogy felemelkedjen a misztikus hegy magasságába. A bűn iránti önkéntes ragaszkodás, még a mindennapi is, nagy akadálya az imádságnak. A bűn ugyanis, még a mindennapi bűn is, a szeretet hiánya, és ez a kapocs, éppen a szeretetben rejlik. Ezért Szent János a Keresztelő kifejezetten a kontemplációt „a szeretet összekapcsolásának” nevezi. A Kármelre való felmászás első szintje tehát a bűn ellen folytatott harc. Ez a harc tartania kell, amíg a tökéletes eltávolítás történik az utolsó gyökerekből is.
Továbbá, célszerű minél teljesebb távolságot tartani a teremtettektől. A bűn következtében a lélek elszakad Istentől, és a teremtettre irányul; ezért, hogy megtérjünk Istenhez, ellentétes irányban kell haladnunk: el kell távolodnunk a teremtettől, és Istenre kell irányulnunk. (...)
Ahhoz, hogy eljussunk a Kármel csúcsára, át kell adnunk magunkat az Úrnak, és hagynunk kell, hogy Ő cselekedjen. (...) Ami feljebb emel minket, már nem a mi tevékenységünk, vagy az áldozatok, amelyeket magunk választottunk, hanem az a isteni munkálkodás, amely ízelítőt ad nekünk a kontempláció hegyének legjobb gyümölcseiből, természetesen feltéve, hogy a mi részünkről nem hiányzik az elengedhetetlen egyetértés.
A kegyes lélek tehát teljesen adja át magát Istennek, adja magát a rendelkezésére bocsátva, és fogadja el feltétel nélkül, amit neki küld, és soha ne nézzen vissza, hanem mindig előre, szilárd bizalommal, még akkor is, ha sötét éjjeken és sűrű ködön kell áthaladnia, és Isten biztosan különös módon figyelmet fordít erre a nagylelkű lélekre, felszabadítja a „fogók atrapájából” és egy sziklaszilárd talajra, a Kármel csúcsára állítja.
És amikor elérjük a Kármel csúcsát, mit találunk ott?
Tiszta levegőt: a lélek szabadságát a bűntől, a mohóságtól és a gőgtől, minden tompaságtól; a lélek Isten tiszta levegőjét szívja.
Tökéletes békét: távolság mindenből, és olyan egyensúlyt, amely mindenre kiterjed, így a lélek mindig kapcsolatban marad az Úrral.
Csodálatos kilátást: a lélek kontemplációt él át, a Szentlélek ajándékainak megerősítésével: bölcsesség, tudás, tanács.
Az olasz verzió alapján dolgozták fel: Vlaďka M. Polišenská és P. Gorazd, O.Carm.
