(tanúvallomás a békés halálról)
Vasárnap este hívott a nővérem, aki egy közeli plébánián gondozta az idős, beteg papot, Františeket, hogy a papa lassan távozik. Megígértem neki, hogy imádkozom, és a férjemmel elkezdtük imádkozni a rózsafüzért. Imádság közben az járt a fejemben, hogy miért hívott pont engem. És mivel van autónk, és én is vezetek, felmerült bennem a kérdés, hogy esetleg azt akarta, hogy menjek el. Felhívtam, felajánlottam, hogy velük leszek, és indultam.
Mikor megérkeztem, František már nem volt tudatánál. Nehezen lélegzett, de nyugodt volt. Imádkoztunk mellette a rózsafüzért. Aztán a nővérem, aki két éjszakát virrasztott mellette, kihasználta a jelenlétemet és elment egy kicsit aludni.
Ültünk a pap mellett az unokaöcsémmel, és imádkoztunk a rózsafüzért. Aztán eszembe jutott, hogy a papa biztosan nem imádkozta el az órai imádságot aznap este. Tudtam róla, hogy mindig nagyon szorgalmasan végezte a napi egyházi imádságot. Még akkor is, amikor idős korára megromlott a látása, vett egy tabletet, amin megnagyobbíthatta a betűt, hogy továbbra is tudjon imádkozni. Így elkezdtük imádkozni az esti dicséreteket. (Éppen a zsoltárok negyedik hetének vasárnapja volt.) A papa légzése a dicséretek során megnyugodott, míg végül észrevétlenül megállt. A rövid olvasmány előtt észrevettem, hogy a papa valószínűleg már nem lélegzik. Ebben a pillanatban az unokaöcsém éppen felolvasta a rövid olvasmányt:
„Hozzámentetek a Sion hegyéhez és az élő Isten városához, a mennybéli Jeruzsálemhez: az angyalok hatalmas sokaságához és az elsőszülöttek közösségéhez, akik a mennyben vannak. Hozzámentetek a mindenek bírához, az igazak lelkéhez, akik már elérték a célját, és Jézushoz, az új szövetség közbenjárójához, és meg voltatok hintázva egy vérrel, amely hangosabb beszél, mint Ábel vére” (Zsid 12,22–24).
Hallgattam, amit olvasott, és közben a papra néztem. Láttam, hogy valóban már nem lélegzik, és tudatosodott bennem, hogy ez az olvasmány épp most nagyon is érinti Františeket. Nagyon megérintett – láttam benne Isten nagyságát! Az időnk itt a földön egyesült az örökkévalósággal!
A papa nagyon nyugodtan és csendesen távozott. Ez az egész számomra egy nagyon erős és pozitív élmény volt. Nem tudom mindezt jól kifejezni, de nagyon hálás vagyok Istennek ezért az ajándékért, hogy František távozását így közelről átélhettem. Megmutatta nekem: így hű az Úr a szolgájához!
Nyugodtan befejeztük a breviáriumot, majd elmentem a nővéremért. Amikor mondtam neki, hogy a papa nagyon csendesen halt meg, azt válaszolta, hogy pontosan így élt. Igen, pontosan. Nagyon konfliktuskerülő, kedves ember volt. De a plébánosok a temetésen megemlítették, hogy tudott határozott is lenni. Számomra egy egyszerű ember volt, aki élénk érdeklődést mutatott a körülette zajló események iránt. Érdeklődött a gyerekek, szülők, és egyben a nagyszülők élete iránt is. Nagyon imádkozott a plébániáért. Apai szívével ölelte át az egész plébániát. Gangrénája volt, és mivel a műtét nem volt lehetséges, a hospice nővérei felkészítették őt a korai távozásra ebből a világból. Beletörődött a halálba és Istenbe, ezért távozott olyan békésen.
A temetésen nemcsak a saját plébániája jött össze, hanem sok ember a környékről is. Láttam, hogy fiatalok is sírtak. Az élete búzaszemé nem maradt egyedül; a földbe hullott, és gazdag termést hozott (Jn 12,24).
-jp-
