Szent Bernát Clairvaux-ból
Már egy ideje foglalkoztat ez a szöveg Szent Bernáttól (kb. 1090–1153). Úgy érzem, hogy több okból is illik ebbe a folyóirat számba. Advent és karácsony idején kellett volna megjelennie (jaj!), de ezen kívül – ami most is érvényes – Bernát szavai a Énekek Énekéről (Cant. 85,12–13) megfelelő kiegészítése Paula Menting cikkének, és ráadásul: Bernát befejező mondata egybeesik azzal, amit Kees Waajiman a regula kommentárjában mond: a kontempláció ajándékának átélése általában csak rövid ideig tart.
Még pár szó azoknak, akik talán először találkoznak hasonló szöveggel: Énekek Énekének mintájára itt a hívő ember (lélek) és Krisztus közötti kapcsolatot képletesen a házassághoz hasonlítják. A „Szó” kifejezés mindig Krisztust jelöli, az Isten megtestesült Szavát, a Szeretettet. És a legfigyelmesebbeknek: a Szentírás helyei, amelyeket Szent Bernát idéz vagy utal rájuk:
Fil 1,21; Péld 31,11; Fil 3,8; ApCsel 9,15; Gal 4,19.
Amikor tehát egy lelket látsz,
aki mindent hátrahagyott, hogy minden vágyával a Szóhoz ragaszkodjon,
hogy a Szónak éljen, a Szó által vezettetve
és a Szóról mindig elkezdve, amit a Szónak szül,
a lelket, aki ezt mondhatja: „Életem Krisztus, és a halál nyereség számomra,”
akkor őt birkáld a Szónak, akinek felesége.
Rá igaz: „Férje szívében bízik benne”;
tudja, hogy hűséges,
hogy rajta kívül semmit sem becsül,
hogy mindent értéktelen hulladéknak tart, hogy elnyerje őt.
Ilyennek ismerte el az Úr Pált, akiről mondta: „Ő nekem kiválasztott edény.”
Pál lelke valóban szerető anya volt, hű férjének,
ahogy szavai is mutatják: „Gyermekeim, újra fájdalmasan szüllek,
amíg Krisztus képmását el nem nyeritek.”
És mégis: vedd észre, hogy a lelki házasságban kétféle szülés van,
és így eltérő (bár nem kölcsönösen ellentmondó) utódok:
(ezek a) szent anyák „szülnek” lelkeket, amikor másoknak segítenek a hitben,
vagy újra (szülnek) szellemi ismeretet, amikor (imádság) elmélkednek.
Amikor a második módon szülnek,
a lélek olykor kikerül magából és távol kerül a testi érzékszervektől,
így amikor a Szót érzékeli, már nem érzi önmagát.
Ez akkor történik, amikor az ember, akit a Szó kifejezhetetlen édessége vonz,
szinte eltávolodik önmagától, vagy inkább: kiszakad önmagából és eltűnik önmaga elől,
hogy észlelje a Szót.
Az ember tehát itt eltérő módon állítja be magát – attól függően,
hogy a Szónak gyümölcsöt hoz-e
vagy hogy a Szót élvezi:
az első esetben a közvetlen szükségletek miatt nyugtalanság viszi,
a másodikban a Szó gyöngédsége vonzza.
Mint anya, elégedett gyermekeivel
és mint menyasszony még inkább örvendezik
(vőlegénye) öleléseiben.
Kedvesek és drágák neki gyermekei, a szeretetének jelei,
de még inkább felfrissítik őt az csókok.
Jó megmenteni sokakat,
és mégis
kimenni önmagából és a Szónál tartózkodni több örömet ad.
De mikor történik ez és mennyi ideig?
Ez egy édes kölcsönös közelség,
de csak egy rövid pillanatig tart, és ez egy ritka tapasztalat.
Elisabeth Hense német fordítása alapján fordította P. Gorazd, O.Carm.
