Gorazd Cetkovský P., O.Carm.
„A megfelelő vizitálás hiánya a rend pusztulásához vezet.“ Ez a mondat a karmelita konstitúciókban1 legalább 300 éve ismétlődik. Nincs nálam a konstitúcióink közül régebbi, mint a touraine-i reformáé, amelyet 1645-ben adtak ki, és már ott is megtalálható.
Idén szeptember végén a generális prior végezte a vizitációt a hazai három karmelita közösségben. (A helyi egyházunkat is érte pápai látogatás, de annak más a jellege.) Gondolkodjunk együtt azon, hogyan néztek ki (ideálisan) a vizitációk régente. Hogyan vannak részletesen vázolva a konstitúciókban. Bár csak a szerzetesekre vonatkoztak, elgondolkodhatunk azon, mi az, ami ebből ma tanulságos – és nemcsak a szerzeteseknek, hanem a szélesebb harmadik rend tagjainak és a Karmel barátainak is.
A fent említett touraine-i reformáról szóló konstitúciókban feltételezik, hogy a vizitációt a tartományfőnök végzi. Őt megilleti a klostorok látogatása, amelyek a vezetése alá tartoznak, és közben az ottani igazi szerzetesi és karmelita élet fenntartására törekszik. Az egyes kolostorok vizitációja közvetlenül a generális főnök által történik, talán a történelemben kivételes esetek voltak. A kolostorok felettesen a tartományfőnök állt, és neki járt a rendes hatalom gyakorlása. Csak a rendkívüli ügyekben foglalkoznak a magasabb elöljárók, vagyis a generálisok. Azonban éppen a generális főnökök vizitációi nagy segítséget nyújtottak a rend szellemének megújításában vagy megőrzésében a történelem során. Ily módon látogatták meg a sok kolostort pl. a boldog Jan Soreth (1451–1471 között vezette a rendet), Miklós Audet (1524–1562) vagy Giovanni Battista Rossi (1564–1578), akiről Szent Terézia avilai életrajzaiban olvashatunk.
A Kostelní Vydrén található kolostor történetében két vizitáció fontos: a brünni püspök, Pavel Huyn által 1907-ben végzett vizitáció, amely után a püspök meghívta a karmelitákat Ausztriából, és 1908 júliusától megbízta őket a plébánia lelki gondozásával, és a Vydrén kolostorát vizitáló P. Jan Brenninger (a rend generális képviseletében) által végzett vizitáció 1930-ban, amely a közösségi élet súlyos hiányosságainak megállapítását követően azt a javaslatot tette, hogy vagy a kolostort zárják be (a karmeliták távoznának), vagy a jövőbeni létezését biztosítsák egy új főnök, P. Prokop Valeny érkezésével, aki eddig Krakkóban működött. A döntés a második variációra sült, hála Istennek!
Nézzük hát a touraine-i reformáról szóló konstitúciókba, és tanuljunk arról, mi volt a megfelelő vizitáció a kolostor számára.
A vizitáló fogadása
„A megfelelő vizitáció hiánya a rend pusztulásához vezet.“ Az elöljárónak magának kell vizitálnia (ha helyettesítik, indokot kell adnia, és a neki megbízott vizitálóknak gondosan be kell mutatniuk a megbízó leveleiket).2
A vizitációknak rendszeresnek kell lenniük (meghatározott időközönként tervezve3), és ezen kívül rendkívüliek is – „bármikor szükséges“ (amikor a testvérek kérik, vagy amikor az elöljáró úgy ítéli meg, hogy ez szükséges).
A helyi prior köteles felkészíteni a közösséget a vizitációra (ezen konstitúciók részének olvasásával, amellyel most ismerkedünk), „hogy mindenki tudja, hogyan kell viselkednie a vizitálóval és a vizitáció során“. A közösség fogadja a vizitálót alázattal és tisztelettel. A vizitáló nem lépheti túl a hatáskörét, különben büntetés jár. Tartsák meg „ezt a dicséretes szokást“: a vizitáló a kolostorba érkezve először lépjon be a templomba,4 ahol a testvérek, fehér köntöst öltve, a Ceremoniále szerint fogadják. (Mivel ezt a könyvet nem állíthatom elő, a Rituale carmelitarum5 „A generális főnök ünnepélyes fogadásának szertartását“ kerestem meg.)
A szertartás körülbelül így zajlik:
A testvérek, fehér köntösben, kilépnek a kolostor templomának ajtajához, és amikor a generális belép, ők meghajlással köszöntik őt. A prior, pluváléban, közelít a generálishoz, és ő térdre borulva megcsókolja a keresztet,6 amit a prior nyújt neki, és elmondja az antifonát: „Hódolunk neked, Uram, Jézus Krisztus, és áldunk téged, mert kereszted által megváltottad a világot.“ Csatlakozik a kereszt méltóságáról szóló imához:
Imádkozzunk: Légy velünk, Uram, Istenünk, és add, hogy akiket a szent Kereszt méltóságában örvendezhetünk, az is legyen számunkra állandó oltalom és erő. Mert te élsz...
Ezután a generális feláll, füstölőt tölt a füstölőbe, és megöntözi magát és a többieket szentelt vízzel.7 Ezután a prior megfűszerezi őt, és kezdi a Te Deum himnuszát. Mindenki együtt vonul az oltárhoz. Az oltár előtt a generális a készített térdhajtókra térdel, a prior (szemben vele) az oltár epistolai oldalán elmondja a generálisért és a rendért tett imádságot:
Imádkozzunk: Mindenható, örökkévaló Isten, ki egyedül teszel nagy csodákat, áradj ki szent kegyelmed lelkét a te szolgádra, a generálisra, és mindazokra, akiket férfiak és nők gyűjtése bízott rá, hogy jövendő igazságban legyenek kedvesek, 8 folyamatosan öntözzed őket áldásod harmatával. Krisztus, a Mi Urunk által.
Ha a generális vizitáció céljából érkezik, csatlakozik a következő ima:
Isten, aki meglátogatod a alázatosakat (humílium Visitator) és vigasztalod őket atyai szereteteddel, add közösségünknek kegyelmedet, hogy észrevegyük, hogy azok által, akikben laksz, te magad jössz el hozzánk. Krisztus, a Mi Urunk.
Ezután mindenki állva énekel egy máriás antifonát (Gyümölcsőd alá vagy Üdvözlégy, Királynő vagy mást).9 Ezután a generális felveszi a fehér stólát, felöltözik, és az oltárhoz lép.10 Imádkozik, és ünnepélyesen áldást ad, amelyet a testvérek mély meghajlással fogadnak.
Ezután a generális leveszi a fehér stólát, és fialott vagy fekete színű stólát ölt, és éneklik a bűnbánati 51. zsoltárt antifonával, ezt követi az Üdvözlégy, Mária imádság. Ezután a generális leszáll az oltár lépcsőin, elvégzi az Asperges-t és a testvérek megfűszerezését, majd a halottakért imákat mondja a testvérekért, nővérekért, rokonokért és jótékonykodókért, a „helyben és bárhol“ eltemetettekért (a kolostori templom kriptájában szerzetesek és sok más hívő volt eltemetve), hogy bűneik bocsánatot nyerjenek. A generális azzal az imával zárja: „Örök nyugalmat…“
Ezután a székhelyhez megy, leül, és a prior, majd a tartományfőnök mély meghajlással megcsókolja a kezét. A többi testvér ugyanígy, térden állva teszi meg. (Ezzel a módon minden testvér egyenként köszönti a vizitálót.)
Aimádságok elmondása után a két vizitáló (a vizitálót kísérő egy társ, aki hivatalos tanú volt a vizitáló által folytatott beszélgetéseknél) megfelelően előkészített helyiségbe (hospitium) viszik be, és azonnal meglátogatják a betegeket, akik a kolostori kórházban (valetudinarium) tartózkodnak. De nem kell azonnal, érkezésük pillanatában semmit végezniük a feladatukból, csak ha súlyos és egyértelmű szükség van rá.
A vizitáció kezdete
A vizitáció előírt napján11 a vizitáló korán reggel összegyűjti a testvéreket a templomban, és szentmisét celebrál.12 A szentáldozás után a vizitáló és kísérője együtt „vizitálják” a legszentebb szentséget a tabernákulum előtt. A testvérek közben térden állva maradnak. A vizitáló gondosan ellenőrzi, hogy a szentség megfelelő tisztelettel van-e eltárolva: azaz ezüst edényben, aranyozott, tiszta és zárható, hogy a tabernákulumhoz alkalmas függöny (textil) legyen, a tabernákulum zárható-e, tiszta és díszes, nem juthat-e benne be „még a legkisebb élőlény” sem, hogy a tabernákulumhoz állandóan világít-e az örök fény. Mindezek tisztelettel a szentség iránt. A feltárt hiányosságokat kell megemlíteni (és aztán el kell távolítani). Közben a közösség térden állva énekli a Pange lingua himnuszt: a vizitáló, amikor a szentáldozást kiemeli a tabernákulumból, füstölni kezdi azt, és térden állva kezdi a dalt. A Mennyből való kenyér versével zárul, és a szentségi áldáskor használt imával. Ezután a testvérek és a nép felé a cibóriummal háromszor keresztet rajzol, és helyezi el a szentséget a tabernákumban, majd füstöl, és zárja a szentmisét. Ezután vizitálja a megszentelt olajokat és a szentek relikviáit. Mindkettőt külön kell elhelyezni egy méltó helyen.
Ezután mindenki elmegy a kapitális helyiségbe, ahol a vizitáló megkezdi a Veni Sancte Spiritus himnuszt, és minden testvér térden állva folytatja. Két imádság következik:
Imádkozzunk: Védj, Istenünk, szolgáidat, bőséges13 béke; akik a boldogságos Szűz Mária közbenjárásában bíznak, add nekik a minden ellenségtől való biztonságot. Isten (akiben minden kezdet van), neked tartozik minden, ami a legjobb, juttasd szívünkbe neved iránti szeretetet, és add, hogy hűségünk neked növekedjen: azt, ami jó, erősítsd, és amit erősítesz, annak kitartását őrizd meg a kegyesség terén (tovább). Krisztus által.14
Ezután a vizitáló a testvérekhez egy rövid beszédet intéz (a szabályok betartásáról, életünk ideáljáról vagy hasonló témáról – ahogy ő ítéli meg). Ezután a hatalma vagy a megbízatása alapján így szól a közösséghez:
„Szent engedelmesség hatalmával parancsolom nektek, az aktív és passzív szavazati jog elvesztésének büntetése mellett, hogy mindannyian nevezett testvérek,15 subspriorokkal, regensokkal,16 a kulcstartókkal és a többi testvérekkel (papok és laikusok) és a ház lakóival és a ház szolgáival mindent, amit tudni akarnak, hirdessenek el, ami méltó a megemlítésre, és amiről a lelkiismerete azt mondja, hogy azt helyre kell állítani, a ház dicsőségéért és hasznáért, szívesen jelezzék, egyszerűen és igazán, mindenféle harag és pártfogás és (nem helyénvaló) szánalom nélkül, és ki minden félelem nélkül, csupán Isten előtt érzett rettegés vezérelve, és a ti lelkeitek elpusztulásának kockázatai miatt.”
A testvéreknek tudomásul kell venniük, hogy így a vizitáló esküdtje, azaz szavaik kötelezőek. Ha bármi, amit meg kell húzni, nem mondanak el, esküszegést követnek el.
A vizitáló pedig folytassa tovább a vizitációt, és a bűnök záró fejezetéig senki – sem a prior, sem a konvent bármely tagja – ne merészelje elhagyni a kolostort vagy beszélni idegenekkel a ház belsejében (külön engedély nélkül a vizitátor által). A portás és a többi testvér, akik felelősek valamelyik műhelyért, esténként átadják a kolostor kulcsait, és nem a prior cellájába, hanem magának a vizitátor számára.
Skrutinium – a vizitáltak meghallgatása
Mivel a vizitálónak közöttünk nem bíróként, hanem apaként kell megjelennie, kérje el az általános tanítást a testvéri figyelmeztetésről,17 „hogy valaki esetleg ne szenvedjen az isteni parancsolat hiányosságától.” (Ezt a vizitáló egyes testvérekhez is megcsinálja, mielőtt bármit is rábíznének neki. Mert sok mindent mondhatnak neki apaként, nem mint bíróként, azt hallgathatja meg társaság nélkül, hogy a lehető legnagyobb szeretettel és bölcsességgel gondoskodhasson alárendeltségéről.)
Ezután a priorhoz fordul, hogy vannak-e sürgős ügyek, amelyeket azonnal „kezelni” kell, és hogy vannak-e olyan témák, amelyeket külön figyelmet kell fordítani a testvérekkel folytatott beszélgetések során.
Ezután fokozatosan kérdezi a testvéreket, és a konstitúciók kifejezetten megjegyzik, hogy kedvesen kell kérdezni. Az első kérdések a kórusban végzett imáról és a kontemplációról szóltak. Nem véletlen, hogy a touraine-i reform lényeges hangsúlyt fektetett erre. Tehát konkrétan: ünnepelték-e tisztelettel és hittel a szentmisét, részt vett-e minden testvér a nőtői és a napközi imaórákon (kórus imák); van-e gyanú, hogy egyes testvérek néhány órát nem mondanak el, nem szedik-e meg magukat gyakran, szolgálnak-e tisztátalanul misét. Foglalkoznak-e belső imádsággal, ahogy a konstitúciók előírják, betartják-e megfelelően a többi szertartásokat, és mindenki próbálja meg végrehajtani őket. A további kérdések a fogadalmak, az aszkézis betartásáról, valamint a közösségi találkozók (kapitális, oktatás, közös étkezés) részvételéről szólnak.18
Külön figyelmet érdemel – mivel ebben nagyon jól kérdezhetjük meg magunkat is a másik iránt – a kolostor testvéreinek jó együttélésének kérdése: van-e összhang a prior és a testvérek között, élnek-e mindenki együtt békében. Ha a vizitáló megállapítja, hogy a házban nem béke uralkodik, akkor alaposan kutassa fel és tárja fel az okát; és az összetődés forrását szigorúan büntesse. Viszgálja meg, hogy a szerzetesek tisztelettel beszélnek-e egymással, vagy elítélik-e egymást, tiszteletteljesek-e, akár a kórusban, akár máshol, különösen a külsőségek előtt, hogy tisztelettöset cselekedjenek egymás előtt.19 Van-e a közösségben zúgolódó, vagy olyan, aki minden tevékenységet devaluál, láthatóan sérti-e mások hírnevét. Lehetséges-e (ami meg ne minket érjen) hogy némelyek tilos játékokat játszanak, akár világi emberekkel, vagy az ő jelenlétükben, hogy a játék során ne vegyék le a habitust, hogy ne szokjanak úgynevezett esküvel kifejezett szavakat mondani, hogy ne vétkezzenek a mértéktelenség ellen az étkezés vagy az ivás terén, hogy ne kövessenek el valamilyen botrányt. Van-e, hogy egyházi prelátusokkal vagy politikával kapcsolatban – magánéletben vagy nyilvánosan prédikálva – ne mondjanak valami megfontolatlanságot, adják-e meg a megfelelő tiszteletet egyház személyeinek vagy más rendek szerzeteseinek.
Ezután a vizitáló a prior és a kolostorban bármilyen hivatalos pozíciót betöltő testvérek iránti tisztességüket és példájukat kérdezi, „mivel ahogyan az elöljárók gondossága építi a rendet, ugyanúgy a gondatlanságuk elpusztítja azt.“ (Az egész vizitáció abból a feltételezésből indul ki, hogy az elöljárók tisztában vannak a felelősségükkel és őszintén próbálják a rend előnyére törekedni.) Ezután a subpriorról (aki a kórust irányítja, a szolgálatokat rendelheti el), a kincstárnokról, a gazdaság (a kolostor könyvelője), a többi testvérről, akik valamilyen tartós feladatot kaptak a konventben, hogy a feladatukat jól tutolják, a prédikátorokról, a gyóntatókról, szolgálatokról és az donátumokról vagy oblátról (azaz olyan személyekről, akik nem tettek szerzetesi fogadalmat, de valamilyen okból a kolostorban élnek, és Istennek valamilyen formában kötelezettséget vállaltak).
Külön területnek tekinthető a filozófiai és teológiai tanulmányok a konventekben, amelyek erre ki lettek jelölve, a felkészítő szemináriumokban viszont fontos elutasítani, ki az, aki képessé válik a tanulmányi kiválasztásra, a konventekben, ahol noviciátus van, a vizitáló feladata gondosan megvizsgálni a novicust, az elöljárókat és a képzést, amelyben a novicok részesülnek. A kórházakban és a „kisebb konventekben“20 a vizitációnak kell vizsgálni, hogyan folyik ott a szerzetesi élet.
A vizitáció további menete
A skrutinium befejezése után a vizitáló a megfelelő időben visszatér a templomba, és megnézi: az oltárokat (hogy megfelelő mennyiségű terítővel legyenek-e ellátva), a gyóntatófülkéket (hogy látható helyen és előírt formában legyenek-e), hogy nincsenek-e a templomban nem megfelelő képek. Hasonlóképpen megnézi a szaksristiát és annak felszerelését: templomi ruhát (hogy ne legyenek-e elszakadva; ha igen, akkor tényleg szakadjanak el, és égjenek el, hogy soha ne használják őket), liturgikus ruházatot, relikviákat és relikviatartókat, könyveket, leltárakat.
Ezután vizitálja a könyvtárat, a dormitoryt, a különféle testvérek celláit (hogy ne legyenek-e ott nem megfelelő dolgok és hogy ne hiányozzon-e nekik valami). Ezután a műhelyeket, raktárakat stb. A vizitáló megnézi az archívumot, a kolostor gazdaságának vezetését, és hogy van-e a kolostornak karcer (kolostori börtön). Mély megfontolásra kerül a kolostor vagyona, hogy vannak-e vitái valakivel a vagyonnal kapcsolatban, adósságok, kölcsönök (kinek és miért). A hiányosságokat el kell távolítani. A vizitáló végigjárja az egész házat, barátian beszélget a különböző testvérekkel is az officiális skrutיניותon kívül, meglátogatja a kórházat és a szállásokat, hogy megnézze, hogy itt a szeretet érvényesül-e. Felméri, hogyan valósultak meg az előző vizitációk következtetései.
A bűnök vizsgálata, a végső bűnvallomás és a bocsánatkérés
Bár közvetlenül nem kérdezitek, bármely testvér lelkiismereti kötelességgel tartozik, hogy jelentse a vizitálónak a priorral vagy más testvérekkel kapcsolatos bűnöket, amelyeket tud és amelyeket helyre kell állítani. Ezt neki titokban kell jelenteni, „mint apának”, elkerülve, hogy az ügyet nyilvánosan vizsgálják. Ellenkező esetben nyilvánosan is közölheti vele, „mint bíróval”.21
A vizitáló gondoskodik arról, hogy amit a testvérek apaként közölnek vele, azt gondosan vizsgálja (anélkül, hogy felfedné azokat, akik feljelentik vagy akit vádolnak). Ez azt jelenti, hogy a többi testvért általánosan kérdezi meg, tudják-e, hogy valaki elkövet ilyen bűnt. Ilyen módon a vizitáló feltérképezheti, hogy a bűn titkos-e, vagy hogy azt több közösség tagja tudja, és hogy vizsgálni és bírálni kell őket mint bírónak. Ami a testvérek a vizitátorhoz bírósági minőségben közölnek, azt a közösségben nyilvánosan vizsgálják. A vizsgálatok és a figyelmeztetések tehát történhetnek nyilvánosan a közösség előtt vagy csak néhány testvér előtt. Gondoskodni kell arról, hogy a különböző testvérek korábban el nem tudott bűneit ne tárgyalják nyilvánosan. Ha a bűn csak néhány testvér előtt ismert, akkor az illetőt csak néhány diszkrét testvér jelenlétében figyelmeztessék. Ha a dolog mindenkinek ismert, akkor vigyék meg a vizsgálat alá és büntessék meg nyilvánosan. Ha a vádlott bűnösségét bizonyítják, és ő tagadja, akkor szigorúbb büntetést kell adni neki, de a bűn súlyossága szerint. Aki a vizitáló előtt eltakarja az igazságot, azt csak a generális vagy a tartományfőnök (és a Szent Szék vagy delegátusa) mentesítheti a bűn alól. Ha bizonyítást nyer, vagy bevallja, bűntudatát a kenyér és víz tíz napjára kell büntetni.
Mivel a vizitáció célja az információk gyűjtése az elöljárók számára, a vizitáló a testvérek által bíráját nyilvántartásba vesz, és minden testvér a nyilatkozatát aláírja, úgy, hogy nem láthatja mások nyilatkozatát. Ily módon, ha valamely ügyben testvérek között vita támad, a vizitáló hova nyúlik, hogy az igazságra bukkanjon. Egy másik nyilvántartásra a vizitáló előírja, amit apaként mondtak neki.
A vizitátorok és társai ügyeljenek arra, hogy ami nekik titokban mondtak, azt ne hozzák nyilvánosságra a kapitális megbeszélésen kívül, és senkit ne botránkoztassanak meg. És mindenki számára elrendelik, hogy ne merjenek nyilvánosan a kapitálban felfedni semmit, amivel valakinek a hírnevét sértik. A testvérek csak a vizitáló által kiadott kérdéseket vagy azok, amelyek nyilvánvaló, ésszerű szükségszerűségek szerint felfedik azokat a hibákat, amelyek vizsgálat alá kerülnek, mert jelenvalók.
A vizitálók figyeljenek arra, hogy azonnal minden szellembe könnyen ne bízzanak a tanúvallomás vagy csupán gyanú alapján, és senkit ne ítéljenek el egyetlen testvér vallomása alapján. Tanítsák a testvéreket, hogy ha valaki a vizitálóval szemben valakiről beszélni kíván mint bíró (neki vádlóként), ugyanúgy vonatkozik rá a meghibásodások büntetése.23 Ezért a testvér inkább a vizitálónak tálalja el más bűneit apaként, attól függően, ahogy a helyzet megítélése. Ha azonban a prior megköveteli, hogy a vizitáló a kérdést bírósági eljárásban vizsgálja és ítélje meg, a vizitáló köteles azt megtenni.
A bűnök vizsgálatának három, legfeljebb hat napig kell tartania. Az egész vizitáció a bűnök konventi kapitálisával ér véget.24 A testvérek egyenként (a legfiatalabbaktól a legidősebbekig) vallják be a vizitáló és a társai előtt bűneiket,25 elfogadják az előírt bűnbánatot, és távoznak a kapitálisból. A prior a saját bűneit csak a konventben valamilyen beosztásra haladó testvérek előtt vallja be (gremiales), akikről „a prior iránti tiszteletből” ácsorognak. (A többi testvér a közösség többi része ül.)
Végül a testvérek újra összegyűlnek, térden állva elmondják a Confiteor-t, és kapnak egy generális abszolúciót és áldást a vizitálótól.
A vizitáló ügyeljen arra, hogy békét hagyjon a közösségben. A vizitáció végén a konventben maradhat, ameddig csak akar, és igyekszik enyhíteni a testvéreknek és magánéletükben segíteni a szellemi növekedésüket.
Rövid pillantás a Szentírásra
Érdekesnek találom, hogy néhány helyen a Szentírásban a „látogatás” kifejezésnek erős jelentése van. Természetesen ez a szó gyakran a Bibliában egyszerű látogatást jelent egy személytől a másiknak, pl. beteg látogatása vagy börtönbe zárása (Mt 25,36.43), vagy Isten templomának látogatása (Zsolt 27,4). Szintén már az emberi kapcsolatok síkján néha a „látogatás” kifejezés nemcsak egy kötött találkozást jelent, hanem olyan jelentéssel bír, mint „gondoskodni” – pl. árvák és özvegyek (Jak 1,27). És a Szentírás beszél arról is, hogy Isten meglátogatja az embert (vagy népét). És akkor a szó különösen erős jelentést kap. Ezt a kontextus (további kifejezések, amelyekkel a szentíró kifejezi, hogy ezt a látogatást hogyan fogja hatása lenni) és néha a magyar fordítás átveszi egyenesen (így az eredeti „látogatás” kifejezés elrejtődhet a magyar kifejezés mögött). A „látogatás” a Szentírásban jelent:
* gondoskodni (azt, akit meglátogattak), jót hozni, megváltást, üdvözülést; pl.
Zsolt 8,5: Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondoskodsz róla (szó szerint: meglátogatod őt)?
Ez 34,11: Így szól az Úr, a Hospodin? Íme, én magam keresem a nyájamat és gondoskodom róla!
Zsolt 65,10: Kegyelmedben meglátogattad a földet és megöntözted, nagyon megáldottad.
Zsolt 80,15: Hospodin, (...) nézz le az égből és nézz gondoskodj erről a szőlőről!
Zsolt 106,4: Uram, (...) gondoskodj rólam és segíts (szó szerint: látogass meg bennünket az üdvösségeddel)!
Lk 1,68: Áldott légy, Hospodin, Izráel Istene, mert meglátogattad és megváltottad népedet!
Lk 1,78: ... minket meglátogatott az, aki a magasságból jön...
Lk 7,16: ...dicsőítették Istent, és mondták: (...) „Isten meglátogatta a népét!”
* kikérdezés (purr?szi szerint):
Jób 7,18: Mi az ember? (...) Minden reggel tesztelsz, minden percben megvizsgálsz.
* és ha valaki nem bizonyul tisztán, akkor a „látogatás” ugyanakkor büntetést is jelent, ahogy a magyar liturgikus fordítás például ezen helyeken kifejezetten kimondja:
2Móz 32,34: Később, amikor eljön a büntetésem napja, megbüntetem őket a bűnükért!
Zsolt 59,6: Uram, (...) ébredj, büntess meg valamennyi népet...
Zsolt 89,33: ... megbüntetem vesszőkkel az ő gonoszságukat...
Ám 3,2: ...ezért megbüntetlek téged minden gonoszságodért.
* a prófétai könyvekben (de nemcsak ott) találkozunk az „idő látogatásának” vagy „nap látogatásának” kifejezésével; ez arra figyelmeztet, hogy a „látogatás” nem valami, ami alapértelmezett és bármikor felajánlható számunkra; ezért nem szabad ellenségesen vagy tétlenül állnunk hozzá; még a Jézus Ur és Jeruzsálem városának közelgő pusztulása feletti panaszkodásában is elhangzanak a szavak:
Lk 19,44: ... nem marad kövön kövön belőled, mert nem ismerted fel azt az időt, amikor Isten felajánlotta hozzád való jóságát (szó szerint: „a látogatásának idejét”).
A közelgő odavágás vizsgálata során az eredeti héber kifejezést megvizsgálva, amely azt jelenti: „ellenőrzést gyakorolni", ami jelentheti „segíteni”, „figyelni valakire”, de ugyanakkor „megbüntetni” is lehet.
Tanulság mindez számunkra ma
Valakit meglátogatni azt jelenti, hogy jelenlévővé válj, és magadat a közelébe vidd. A jelenlét pedig (többé-kevésbé) hatást gyakorolni jelent. Így a ki, aki másokat meglátogat, például tiszteletet hozhat be (az akit meglátogattak, új erővel értékelheti magát), emlékeztet az eszményekre, érezheti a felelősséget, megoszthatja az örömöket, de szembesítheti a hibákkal és elsősorban a „saját zsebekbe“ (azaz amit az illető önmagának hazudik).
A meglátogatni valakinek a hatása négy fal távolságára nem lenne lehetséges. Személyes találkozás tehát közvetlen jelenlét a másik mellett, amely nagymértékben érték. Ne becsüljük alá ezt, amikor azon döntünk, hogy meghívjunk valakit, akit tisztelünk, látogassunk el vagy érkezett találkozón, ahol megismerjük a közelségét. (A múlt hónapban magunkra élhettük a közelmúltban végzett pápai látogatást.) És így figyezzük érzékenyen a saját jelenlétünk értékét a mások felé, amikor minket valaki vár, vagy míg ezt önállóan gon dosoljuk. (Konkrétan találkoztunk ezzel a múlt hónapi cikkben a szent Terézia szülőházával: Zélie Martin a betegségének súlyosbodása alatt úgy döntött, hogy meglátogatja a szintén súlyosan beteg húgát a távoli kolostorban – együtt értékes találkozót éltek meg, és ez a földön a legutolsó volt számukra.)26 Az ilyen sok kommunikációs eszközzel (mobiltelefonok, skype stb.) a személyes találkozás és a közvetlen jelenlét felbecsülhetetlen értéket képvisel.
A megfelelő látogatásokat hiányzó személyes találkozás veszélyes ürességeit – különösen a ma egyre fokozódó és olykor már öntudatlan individualizmus miatt – elszigeteltség és ezután elfásultság és önállóság rejtőzhet. Az emberekkel való személyes megosztás, melynek tartalma tervezett és tervezetlen témák, vélemények és tapasztalatok (néha talán élesebbek) tisztít, lelik ezeket az álomban, és eltünteti a szemünkről a klapokat. A gyakori kommunikáció időben semlegesít, mielőtt a gonoszságunk néhol elhelyezkedhet. Az egymás iránti nyitottság és figyelmes kritika nem a tisztelet vagy a tolakodás jele. Nincs szükség félnünk az igazságtól. Sőt, a kedvesség pedig nem jóakarat. A törekvést a valóságra, és így a falakat leomoltatni.
Összefoghattuk: a vizitációknál alapfeltételezés, hogy az elöljárónak valóban fontos a közösség és az egyes testvérek valós javainak kérdése. És természetesen valóban igazán, hogy a rábízott felelősség az őszinteséghez vezet. Az egyház történetében így több kifejezett példa létezik, hogy aki egy hivatal elöljárójaként feddhetetlen szándékkal emelkedett, hogy éppen ő azután jámbor bábbá válik, azután elveszi az egyházi hivatalát és hűségesen végrehajtotta a feladatát, akár áldozat árán is (canterburyi Tamás Becket, a vratislavi püspök, Philipp Gothard Schaffgotsch a 18. században). Ma nem könnyű elöljárónak lenni, nem is önmagában a közösségük szervezésében nehéz a jövőbeni elöljárók mellett. Ez mind kihívás a tiszteletteljes imádságra az elöljárókért, és gondosan szükséges a vezetők iránti saját kapcsolatunkat kiépíteni igazán felelősséget érző.
A közösség számára a megfelelő vizitáció időszak a tisztulásra, a tagok kölcsönös ismeretségére és kapcsolataira, szeretetük iránti bocsánatra. Akár kolostorokban, akár családokban tapasztaljuk, hogy ez az náhöz és megbocsátás nem csupán a templomba tett látogatás – külső látogatás, hanem akár „otthoni viharokkal” vagy bármily más okkal is részesülhet. De bármikor is elérjük végül, tudjuk, mennyire fontos...
Amíg nem léteztek (mit már ma már nem is gondolunk) a rend szellemének könyvei, a vizitációk fontos formát és közvetítést jelentettek és megőrzését. Amíg a hétköznapi életben a közösség szoros kapcsolatokkal és a helyi egyház hitves kollégiumi hatásoknak kitéve, és mivel a többi szerzetes közösség hatásainak [nyerte], a vizitáló által az vezette a karmelitásidentitás elfogadása és a Karmelnek mint egy széles családnak a megélése, amely magában foglalja a más kolostorokban és országokban lévő közösségeket.
