P. Vojtěch Kodet, O.Carm.
Idén a nagy jubileum évében a Kármelita Kiadó a „Szerző – téma” kiadványsorozat keretében kiadásra készíti a „Nagy jubileum P. Vojtěch Kodettel” című kis könyvet. Negyven elmélkedést tartalmaz Vojtěch atyától a jubileummal kapcsolatos fontos témákról, és segédeszközként szolgál a nagy jubileum ünnepléséhez.
Választottunk belőle néhány szöveget a Kármel olvasói számára, amelyek a hazánkban történelmileg nem kedvező (a 14. századtól) teherrel bíró, elhanyagolt, alig megértett és méltányolt témakörhöz tartoznak: a bűnbocsánat gyakorlata.
Bűnbocsánat
A bűnbocsánat a különféle jelek (pl. zarándokutak, Szent Kapu) mellett egyike a jubileum alapvető elemeinek, amelyben megnyilvánul az Atya irgalmának teljessége. Isten az egyház szolgálatán keresztül osztja meg a világban irgalmát a ritka ajándékon keresztül, amelyet az ősi néven „bűnbocsánatnak” neveznek (IM 9).
A kegyelmes nyáron az egyház ismét felvetette a kérdést, hogy a bűnbocsánatok ma még igaz, megfelelő és érthető jelei-e a bűnbánatnak. A Szentatyát ezeket Isten és az egyház ritka ajándékának, valamint a jubileum különleges jelének és alapvető elemének tekintette. Meg kell jegyezni, hogy a mi időnkben és a helyi egyházunkban a bűnbocsánati gyakorlattal kapcsolatban inkább a múlt évek tendenciájának interpretációja befolyásolt minket, mint az egyház tanítása. Az egyház életében a bűnbocsánati gyakorlat főleg a halottakért felajánlott bűnbocsátások terén maradt fenn, valamint a Porciunkulás bűnbocsátás formájában, amelyet augusztus 2-án lehet megkapni. Jól lenne, ha legalább röviden emlékeznénk arra, miről is van szó valójában.
A bűnbocsátások eredetileg a bűnbánat régi gyakorlatának maradványai. Az egyházatyák idejében az egész bűnbánati folyamat a püspök alá volt rendelve. Ő határozta meg, hogy a bűnösnek milyen bűnbánatot kell végeznie és mennyi ideig volt arra kötelezve. Szent Ágoston megemlíti, hogy sok bűnbánó volt: „A bűnbánók száma folyamatosan nő, hogy amikor reájuk teszik a kezeket, hosszú sor áll.” A 4. századtól a bűnbánat szigorúsága és hossza növekedett. A bűnbánat gyakran évtizedekig tartott. A középkorban nagy változás következett be a bűnbánati gyakorlatban. Először is megváltoztatták a bűnbánat egyes elemeinek sorrendjét. A bűnösök azonnal megkapták a feloldozást a bűnvallomás után, nem pedig a bűnbánat teljesítése után. Ezzel jelentősen elmosódott a bűnbánatnak, mint gyógyító eszköznek a jelentése, amely elősegítette a tökéletes megtérést. Fokozatosan olyan listák alakultak ki, amelyekben egyes bűnökhöz előre meghatározott bűnbánati cselekedetek tartoztak. A 10. századtól a bűnbocsátások gyakorlata is megjelent, amelyeket bizonyos körülmények között lehetett megkapni. A bűnbocsátások tehát soha nem bocsátották meg a bűnöket önmagukban, hanem csökkentették a bűnbánatot. A mai egyházi gyakorlatunkban segítenek eltávolítani a bűnök következményeit.
A bűnök következményei
„A megtért Isten felé való kiengesztelődés nem zárja ki a bűnök néhány következményének fennmaradását, amelyektől meg kell tisztulni. Éppen ezen a területen nyer jelentőséget a bűnbocsátás, amelyeken keresztül Isten irgalmának teljes ajándéka nyilvánul meg” (IM 9).
Minden bűnnek megvannak a maga rossz következményei. Azokat kivülről látjuk: megromlott kapcsolatok, rossz egészség, tönkrement dolgok, a másoknak vagy a társadalomnak okozott kár. Azokat belülről általában nem is sejtjük. A saját magunkra, másokra és Istenre irányuló kapcsolatokban gyakran csak azt vesszük észre, ami valóban nem kerülhető el: amikor a másik haragszik ránk, vagy nem beszél velünk, amikor mi magunk nem tudunk megbékélni azzal, ami történt, és elutasítjuk a saját hibáink valóságát, vagy még magunkat is elutasítjuk, vagy amikor Istennek panaszkodunk és elégedetlenek vagyunk vele... A bűn leg alattomosabb következményeit azonban általában képtelenek vagyunk észrevenni és gyakran elismerni, nem hogy beismerni. Minden bűnnel megkeményedik a szívünk, és egyre inkább képtelenné válunk arra, hogy érzékenyekké váljunk Isten szavára és válaszoljunk Isten szeretetének megnyilvánulásaira. Erősödik bennünk a rejtett büszkeség páncélja, amely megakadályozza, hogy Isten előtt alázatosan engedelmeskedjünk és gyermeki bizalommal éljünk. Egyre átláthatatlanabbá válunk, és elveszítjük belső tisztaságunkat és egyenességünket. „Valójában egyfajta lustaság és érzéketlenség bénítja meg a természetünket, és lelkünk gyengesége tarts minket tudatlanságban, és megakadályoz minket abban, hogy megértsük Isten tanítását” (Szent Hiláriusz). Ezzel elveszítjük azt a képességünket is, hogy csodálkozzunk Isten nagyságán és Isten művein, egyre kevésbé vagyunk képesek dicsérni Istent és megköszönni neki. Egy makacs néppé válunk, amelynek kemény nyaka van. A bűn következményei miatt az ember vagy ellenáll Istennek, vagy kikerüli őt. Tele van önmagával és ötleteivel és kívánságaival, nem hajlandó semmit lényegeset megváltoztatni. Már azt sem észleli, hogy folyamatosan mentegetőzik és igazolni próbálja magát, vagy egyre lanyha és megátalkodottá válik. Belső tisztulásra van szükségünk.
Isten jól tud a belső akadályainkról, amelyeket így hagytunk növekedni a szívünkben, és maga hív minket azok eltávolítására. Le kell állnunk Isten működésének megakadályozásával, és el kell kezdenünk vele együttműködni. Az egyik út a bűnbocsátás is.
Időbeni büntetés
„Másodsorban minden bűn, még a hétköznapi is, romboló ragaszkodást szül a teremtményekhez, amelyet itt a földön vagy a halál után meg kell tisztítani. Ez a tisztulás eltávolítja, ami az ‚időbeli büntetés a bűnért‘ néven ismert” (IM 10; KKC 1472).
Amikor az ember elkezd beszélni az Isten által kiszabott örök és időbeli büntetésekről, a hátán végigfut a hideg, és azt mondja: „Ez nem lehet! Isten tényleg büntet?” Az Újszövetségben olvassuk, hogy „megbünteti azt, akit szeret, és megkorbácsol mindenkit, akit fiának ismer” (Zsid 12,6). Sokan közülünk hallották már a prédikációkban, hogy az Ószövetség Istene a büntető igazságosság Istene, míg az Újszövetség Istene a szerető és kegyelmes Isten. Sokan közülünk gyermekként hallották: Az Úr Isten meg fog büntetni!”
Emberi szeretetünk és igazságunk tapasztalata a mi összefüggésünkben Isten Mindenhatóval egyrészt nagyon fontos, de másrészt nagyon veszélyes is. Nehéz és néha félrevezető az Nélkülvalót emberi nyelven kifejezni, és az emberi kapcsolatok tapasztalataira alapozva. Isten teljesen más, mint mi emberek, mert nem ismeri az emberi önzést és büszkeséget. Gondolkodásában és cselekedeteiben nem befolyásolják a tudattalan sötét áramlatai. Isten teljesen jó és irgalmas, tele van szeretettel és könyörületességgel, és semmilyen erőszakot nem képes gyakorolni az emberre, semmilyen rosszat nem képes elkövetni. Ha a Szentírás a büntető Istenről beszél, akkor a rossz titokzatos erejéről beszél, amely az ember életében a halálos gyümölcseit hozza. A büntetés soha nem Isten aktív cselekedete az ember felé, hanem a bűneink következménye, a mi képtelenségünk Istennek engedelmeskedni és válaszolni az ő szeretetére. Ha az Istenhez való élet keretein belül beszélünk a büntetésekről, az mindig arról szól, hogy önmagunkat büntetjük. Isten engedi, hogy az ő szeretett gyermekei számára a bűnök következményei rájuk háruljanak, hogy megérthessék, megtisztuljanak, és még intenzívebben közelíthessenek hozzá. Ezt ne úgy értsük, mint „valamilyen fajta bosszúállást, amelyben Isten kívülről sújtja a bűnöst, hanem mint a bűn természetéből fakadó következményeket” (KKC 1472).
Izraelnek alapvető tapasztalata van az Istenről, aki megszabadít, Istenről, aki népe Atyja, és így cselekszik. Isten büntetése ugyanaz, mint Isten tehetetlensége a szívünk keménysége és büszkesége előtt, amely olyan könnyen ragaszkodik ahhoz, ami mulandó.
A megalázódás útja
„Amikor a hívők bűnbocsátásokat nyernek, tudják, hogy saját erejükből nem képesek helyrehozni azt a rosszat, amelyet bűnük által maguknak és az egész közösségnek okoztak, ezért az a szavakat cselekedetekre ösztönöz.” (IM 10)
Nem vagyunk alázatosak. Az ember csak Isten kegyelme által válhat fokozatosan alázatossá. Az alázatot nem kapjuk meg különféle megaláztatások által, mert azokat is büszkén élhetjük meg. A megaláztatások megszabadíthatnak minket önmagunkkal kapcsolatos illúzióinktól, de csak abban az esetben, ha Isten színe előtt és vele összekapcsolva éljük meg őket. A megaláztatás felszabadíthat minket a naiv tudatlanságból önmagunkkal kapcsolatban.
Az alázatot Isten adja az embernek. Jézus számunkra a tökéletes alázat példaképe, ezért kérjük őt, hogy szívünket alázatossá tegye, mint a sajátját. Alázatossá azért válunk, mert vonzanak, elkápráztatnak, elbűvölnek minket. Amíg magunk körül „forgunk”, soha nem állunk meg az igazságban. Csak Isten ad igaz nézőpontot rólunk, a mi képességeinkről és erőinkről, de a bűneinkről is. Ő megnyitja a szemünket, hogy felismerjük, hogy nélküle igazán nem tudunk semmit (vö. Jn 15,5). Bűnbocsátásokat csak a hívő nyújthat, tehát aki nem támaszkodik önmagára, hanem reményét Istenbe és az ő irgalmába helyezi. A bűnbocsátások nemcsak külső cselekedetek, amelyekkel eltávolítjuk azt a rosszat, amit elkövettünk. „A bűnbocsátások megszerzése” elsősorban a belső átalakulásunkról szól. Ez a harc a szívünkben zajlik, amely bár az egyik oldalról Isten felé hajlik, a másik oldalról – éppen a bűn következtében – a teremtett világ felé irányított erkölcsileg elfogadhatatlan vonzalmakat és a rosszhoz való ragaszkodást táplálja. Ez a mi kapcsolataink átalakulásáról is szól, amelyeket megromlott a bűn, és amelyeket mi magunk nem vagyunk képesek meggyógyítani. Ha ezt észleljük, szívesen hallgatunk és cselekszünk, amire az egyház vezet minket. Ez az egyik módja annak is, hogy felkészüljünk arra, hogy egyszer alázatosakká váljunk: figyelni és tenni azt, amire hívnak minket.
Spirituális közösség
„Imádkozni a bűnbocsátásért annyit jelent, hogy belépünk a szellemi közösségbe, és teljesen megnyílunk mások felé. Még a szellemi közegben sem él senki önmagáért” (IM 10).
VI. Pál 1966. július 14-én kelt levelében ezt írta: „A bűnbocsátások nem olcsó megoldást jelentenek arra, hogy elkerüljük a bűnökért szükséges bűnbánatot, de erőt nyújtanak, amit az egyes hívők alázatosan a nyomorúságuk tudatában találnak Krisztus titokzatos testében, amely együttműködik megtérésükben szeretettel, példával és imával.”
Szükségünk van egymásra. Az egyház ajándék mindenki számára. Az ember soha nem megy egyedül Istenhez, csak néha sokáig tart, míg ezt észreveszi, és megtanulja megköszönni ezt. A hívők szellemi közössége az egyedüli helyes környezet az evangélium életéhez. Maga Isten Fia már nyilvános fellépése kezdetén közösségeket alkotott, és ő is abban élt. A közösségben nem kereshetjük azt, amit csak Isten adhat, de mégis helye annak, ahol Isten megajándékoz minket – és gyakran a másokon keresztül. Ez számunkra olyan tér, ahol szeretheti testvéreinket és nővéreinket gyengeségeikkel együtt. Magunk is sokszor nagyon kellemetlen teher vagyunk másoknak, fájdalmat okozunk nekik, máskor örömöt és ajándékot jelentünk számukra. Magunk sem vagyunk mindig tudatában annak, mit jelent számunkra a közelség olyan embereknek, akik imádkoznak, szeretik Istent – ahogyan tudják, próbálnak jót tenni és minket is szeretnek. Semmi sem adatott magától értetődőnek. A szellemi közösség még valóságosabb, mint a testi közösség. Ezen az áramlaton tanulunk meg megnyílni mások felé és adni magunkból, de ezen a szinten is elfogadunk és támogatnak minket, gyakran még akkor is, ha ezt nem is észleljük. Az egész bűnbocsátási gyakorlat e szellemi közösség, szeretet és áldozat keretein belül valósul meg. Szükségünk van másokra, szükségünk van az ő közbenjárásukra és segítségükre is. Ezen a téren a halál sem választhat el minket, mert Krisztusban mindenki Istenért él. Gyakran a szentek közbenjárása segít nekünk az utunkon, amit sokkal többet tudhatunk, mint amit képzelhetnénk.
A bűnbocsátások jelentésének alapos tisztázásához és helyének a bűnbánati gyakorlatban való kijelöléshez nyilvánvalóan más kapcsolódó könyvrészeket is érdemes idézni. Csak annyira korlátozódunk, hogy legalább a címüket említjük: A bűn és a bűnbocsánat, A bűn, A kapcsolatok helyreállítása, A jó értéke, A helyettesítés, A szentség utáni vágy.
A könyv a következő hetekben jelenik meg.
